Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Virágnyelv az is, ahelyett- imádlak! azt mondom neked: -hideg van, ügyelj! s szerelmes szókkal hívni sohse hívlak, de készen vár mellettem puha hely. Nem morcogok , nem fulladozom, sírok s romantikát sohasem esküszöm, csak megfogom a kezed s általviszlek sátán viharján s álnok, torz tűzön. Virágnyelv az is,csillagot lehozni nem ígérek ezentúl semmit  Neked s megrántom vállam, mikor azt mesélik, más asszonyért  s viszont hogy eped. Es összeszidlak, ha az abszolútunk lazulni kezd, az úgy van csak, ha ép, s ki azt mondaná, nézzem el hibáidat, azt megvetem, becsületedbe lép! Most sem keresek varázsos igéket Neked tudnod kell, mi mögött mi van, s ha nem tudnád, elvesztetted a játszmát a gyermekek, én, Te, mindannyian, hiszen a szók csak annak mondnak újat, ki mellett a szív hamisan tanúskodik s ott úgyis mindegy szónoklat, virágnyelv hazug a szentség és hamis az  amulett! Neked tudnod kell, hogy mi mit takar bent s hogy az, ha szólok,végy kendőt,...

Ha tenger vagyok s átevezel hullámaimon könnyedén, puha homokban megpihensz mit terítettem az éj neszén. Mert nincs megállás csókjainkban hol itt ,hol ott csattan, felezzük az időt magunkban osztozunk minden ajándékban. Mert oly rövid az élet és fáj a mulandóság kincse bágyadtan kerülgeti testünk könnyelműen illan a perce. Bennem némán suttog a kérdés és benned férfiasan a válasz , bennem tárul a szerelmes ölelés te benned férfiasan a kívánat . S gyönge női karjaim ölelése tebenned talál feleletet , vágyam záporában álmom vagy s szemedben lelem tükrömet. Mert áldott az asszonyi szerelmem mi férfias kebleden megterem és áldott a csókos pihegésem amivel magam beléd fészkelem.[W.B.]

Ha szeretsz bármikor fogadok egy simító kezet ,egy csókot, bármikor kopoghatsz ajtómon éretted mindig itthon vagyok. Illatos levegőben kopogó vágy bent a szobámban a félhomály eleven ,nyüzsgő szavakat talál , mosolyában ott van a kék madár. Jöjj nyugodtan, szívem kitárom szürke napjaimban rólad álmodom, lobogva dúl bennem egy izgalom olyan vagyok mint egy fogyó hold. S ha majd ajtómon lakat csüng eltűnik ifjúságom meg az örömöm minden majd untat, de összeköt szerelmem ,emlék fátylak mögött .

Két nap között egy perc egy vég, és vágyam újra felég két este közt egy sugár, lázasan jár, gyötörten ringva, ha nem vagy velem és csillog a csüggedő vágy remegnek, reszketnek a csábos érzelmek, reményt keltenek bennem, mert föld és ég mind egyben fuldokol, nem elég a szerelemben, mert minden varázsként szédül suhogva, ott bent ; míg kint, csak enyhe fuvallat lázong, mert úgy hagyja el szívedet a rettenthetetlen, a könyörtelen gyáva félelem, mint ahogy a felhők gyűlnek a sötétre festett égen, lázongva, felszabadultan elszállnak, zsonganak a víg szabadban, úgy mérik a szívet, szóval, a tekintettel, s örök vággyal, és egymásba olvadnak, mint egy csöpp halk varázslat.

A keze, füle és az agya engedelmes gép módjára dolgozott. A fülkagyló felfogta a hangot, az irányított kezét, a sovány ujj pedig kapcsolt.  A test is hozzáidomult a munkához: a mozgások, elhajlások és fordulások mind csak egy cél kiteljesítésére törekedtek, - összekötni a hívó felet a felhívottal, elsuhanó percekre vagy végzetes félórákra egymásba fűzni a vékony drótszálakkal két emberi teremtést. Nagy Lenke, a telefonos kisasszony húsz évet morzsolt le az érzékeny mikrofonok, nyugtalan csengők, titokzatos dugaszok és békésen tűrő beszélők társaságában.    Mindent tudott, ami a városban történt. Nem kereste és mégis eléje tárult a sok titok, a hallgató kérdezetlenül, szolgamódra szervírozta az élet megújuló változatait. De nem beszélt soha senkinek semmiről. Koponyájában elraktározta a hallottakat és ha néha szájára kívánkozott a beszéd, feléje fenyegetett esküje: -Nem szabad elárulnia semmit.      Ilyenkor összepréselte vértelen vékony száját és az el...

A tó felett szürke felhők gomolyogtak, sötét takaróként borulva a víz fölé. Majd a fent tomboló szélvihar szétszakította a felhőket, ezek most mint füstölgő pára úsztak szerteszét, hogy pillanatok után újra elsötétítsék a fehéren fodrozó víz tükrét, keskeny úton porfelhő gomolygott. A fiatal orvos rá sem nézett a háborgó vízre, a parton megállt, levetette a kabátját és úszótrikóban indult a víz felé. Hosszú haja lobogott a szélben, csupasz lábával keményen lépkedett a kiálló rögön, azután egyenesen beugrott a tóba. A víz nagyot loccsant, egy pillanatra eltűnt a fiatal férfialak, azután felbukkant és hatalmas csapásokkal a tó közepe felé úszott. Néha lebukott a víz alá, majd a hátára feküdt és nyugodtan, a karjával alig tempózva bámult a felhőkre a feje fölött. A tó közepén tornyos faházikó állott egy kis szigeten. Az orvos a szigethez úszott, kiugrott a partra és a keskeny csigalépcsői; feljutott a torony erkélyére. Egy ugrással fenn termett a korláton és hatalmas ívben belevetette ma...

O, éji fülemüle mint összhanggá vált rózsa, mily trillává vált csillag dalol a mellkasodban? szerelmet daloló madár te, mily égi patakokba hajszolsz tiszta vízért, mely tisztán marad ? Dicsőséges daloddal nyári éjszakákon egyeduralkodója vagy  ragyogó  zenékkel süket füleddel is hallod magad  himnuszod torkod,s tengerrel zúgó éggel vetélkedhetsz. A felhőtlen Hold vonja talán zenébe lágyan reszkető kincseid kéklő, csodás-szép kelyhét Mi  kiált belőled? Zengő hangod dallamában a csillagoktól rablott nagy, ősi végtelenség.