Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

. Szemem könnyes, mint hajnalok nedves virága, lelkem fázik testem hegyén álmom termetes, szép férfiak vitézek, szívem dúlt mezején Gyatrák voltak szerelmeim, megaláztak és úgy bolyongnak bennem mint lelkei egy háznak.   Nagy voltam s kicsi lettem egyszerre és olyan pici lettem én, így játszik az élet vad szele lánggal, kigyúlt fák tetején. A lelkem csodákra tartogattam, őrzőn Kinyíltak a csodák s most felajánlom könyörgőn.   Nem jut már pontosan az eszembe, hol is ,hogy hol is őgyelegtem eddig Emlékszem, házra, férfi sikolyára, ki gépnél szőtte a semmit. Anyámra, kit szerettem , értettem nagyon ám kihulltam érző öléből, élő tárgyként vakon.   Így játszik az élet vad szele lánggal kigyúlt fák tetején A lelkem csodákra tartogattam, őrzőn.   Kinyíltak a csodák s most felajánlom könyörgőn.                     .   .                           .   ...

  Jöttünk, zengtek a fák, mosolyodra kinyílt a barackfa csókom: felpattant tulipán. Öleltelek: s rengett a barack búgtam: jégkezed szívemet verte, a kertre vén levelek kacagtak. De egyszer lesz gyönyörű idő nagy villámló fellegek leszünk S a nyári égről holtan leesünk

 Erős,tüzes  ölébe  szenderültem, mint  egy  álom,  karjaiba  zárt. Sóhajtását  magamba szívtam a  holddal  őt  magamba  szívtam, mint  egy  álom,  karjaiba  zárt. Kis  kalapját  holdfénnyel  befutották napszemecskék,kis  csillagok. Én  nem  tudom amikor  nézem, miért  jajgatok? Csillagpókocskák  beszaladták aranyszállal  göndör haját. Én  nem  látom már  vak  vagyok magamba  szívtam   sóhaját.  

                                                                                                                                                                                     Forró  piros  lánggal  lobogjon  az  élet nekem  akkor  tetszik,  mikor  perzsel,éget tüzétől  nem  félek. Minden  színes  lángja  csapjon  felém  vadul izzón,  szerelmesen, leírhatatlanul és   legyen  rajtam  úr. Tomboljon  a  színek  vad,...

 Peregnek  a  percek A  homokóra Lomhán  hullatja Zümmögő  porát, Peregnek  a  percek Majd  virradóra Felszívom  a  napnak Bíborsugarát. Most  még  várok És  lusta  lelkem Sok  furcsa  könnyét Rejtve  itatom S  várom  a  hajnali  csodát Mikor  a  fényből ihatom.

 Mi  nem  találkozunk,  mi  idegenek  vagyunk .A  sorsod  más  és  más  a  sorsom .Köszönök  neked, visszaköszönsz ,így  rázogatjuk  egymás  felé A  barátság  bevett  sablonját. Mi  nem  találkozunk.  Mint  két  párhuzamos  vonal, ,Futhatunk  örökké egymás  mellett Es  mégis  más  leszel.  Az  arcod  más,  a  hited  más Es  más  a  lelked. Nem önthetem beléd keservem, mert neked is van  keserved .Az egyik  víz, a másik  olaj, amely  csak  színleg  keverődik .Mi  nem  találkozunk,  csak  szavakat  váltunk ,Hol  szépet,  hol borúsat .Simogatjuk  egymást,  olykor  egymásba  látunk, Civódunk  is,  ha  önzésünk  kirobban, De  nem  találkozunk. Mily  furcsa  is  az  él...

 Nem tudom, hogy volt. Egyszer talán beszélgettünk s te azt mondtad be csúf az idő, én meg úgy láttam, hogy meleg napsütés van körülöttünk. Vagy egyszer, mikor bánatot kerestem nálad, talán mosoly rejtőzködött a szemedben. Vagy vágyaink együttfutó órái közül késésbe akadt az egyik,, s valahogy, egy pillanatra, szétlökődtünk az időben, Azóta lelkünk kétfelé zuhan a nagy végtelenbe egymástól mind messzebbre tűnő ködcsodák, többé nem tud össze találkozni az útjuk.