Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Ne  szólj.  Nyelved  már  úgysem  igézhet e  szerelemre új szavakat, a  régikből  meg kifolyt a lényeg s  már csak a  tömeg  kongatja   velük vágyát,  hogy  majd  megszakad. Csak  a  szótlan  szó  szerelemtéli ,hadd  maradjon  a  szád  csodalak ,mélynek  titkát  csak  csókom  ismeri s némán  surranjunk  át  az  életen ,mint  örvényen  a  halak.

 ízlelem, mosolygásod, mint lágy-hamvas gyümölcsöt.   Lelkem lelkedhez fekszik mint part a folyam mellé   Belém hulltál, drága gyöngy s lelkem tava eltitkol   Kicsattantál, drága rügy s szívem ága mosolyog   Alamizsnás hű ujjad int s tetőn eléd hullok   mosolyom, rózsám, szavam szelíd szemedbe őrlőm   alkonyom búm bűneim tejszín orcádhoz törlom.   Mert te vagy kelyhem, csókom szabad mezőm én nekem   hol kergetőzvén, vagyok lelkes, libbenő lepke én.  

Oly egyszerű lásd itt minden Mintha nem történne semmi Te rendezed a kis asztalt Én indulok tüzet tenni.   A szobánkban béke s csend van, Nincs feszültség, nincs izgalom Én játszom a rőt parázzsal, Te rakosgatsz az asztalon.   A percek így futnak tova Szinte életjelt sem adunk Nesztelenül gyűl a tűzünk Csendben terül az asztalunk Ó, itt mégis történés van, Történés, bár csoda, titok Te érettem terítesz asztalt Én parazsat neked szitok.                    

 Lobbantsd szemembe tenger hazugságod és mondd, igazság! Én csak hallgatom s nézlek nyugodtan, gyűlölködő ember megvetőn s halk mosollyal arcomon.   Emelj keresztet s pogány vétkeidre teríts talárt, hints rá szentelt vizet, hirdess építést, rendet és erkölcsöt s nevükben gyújts száz romboló tüzet.   Pusztíts, öldökölj s ájtatos szemekkel békét szavalj az üszkös, dúlt romon többé nem csalsz meg s majdan gyilkod is így fogadom, mosollyal arcomon.                          

Bizony bizony, nekünk tűz kell Máglya, mely az égig lobog A szív akkor szerelmes szív, Ha kínban ég s vadul dobog.   Nekünk tűz kell, hogy szemeink Vakuljanak meg a fénytől Aki lát az fél és remeg A zajló vér örvényétől.   Nekünk tűz kell, tűz a mélyből Vérünk legyen izzó láva Ágyunknak,ha lesz gyümölcse Titkot hozzon a világra.   Nekünk tűz kell, ércolvasztó Mely lényünket elhamvasztja Ne maradjon szerelmünknek Se sötét üszke, se salakja.              

 Hétfőn dolgozom, izzadok, s amit vasárnap levetettem már gyűl testem re, a piszok   A kedd megőrli kedvemet ledönti a tegnapi munkám s forgácsai alá temet.     A szerda szürke, csupa köd, rám borítja a bánatát mint vastag nehéz szemfedőt.   Csütörtök, osztója a hét szomorú napnak, bátorít hogy elszenvedtem már felét. . Péntek a legrosszabb talán, futok előre, rejtőzöm  keresztre von, ha megtalál.   Szombat. Várom az ünnepet  az életemből egy darab ismét a semmibe veszett.  

 Mint lassú zarándok-csapat tépetten ballagnak a fák zászlójukra enyhe lilát gyújtott az őszi áhítat.   A dombtetőn varjú kiált szürkepalástos, furcsa pap arany füstölőjét a nap most lendíti a hegyen át.   Már felveti szemét az est, száz kicsi bánat sírni kezd s borzongva megrándul a szél.   Vacog, mint tört gyerek-ajak ha fojtja hideg irtózat nagyapja bús, halott kezén.