Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Ha önmagaddal nem vagy kibékülve nem kapsz feladatot amire születtél , az idő végzetes lesz  mulandó minden nem kapod meg  azt ,mit adni szeretnél. Gondjaid surranva felrepülnek tőled két dimenzióban múlt és jelen között , vándorként kóborolsz mohón  keresed a szerelmet mágikus erők derűjében. És  csodák zokognak,halkan zörgetnek ajtódon kívül,érzed a szavak érintését? Varázsszavak simogatnak sebes kezekkel kínt rekedt érzelmek néha  türelmesek. És körül kell nézned ,lehet megértenek ne gondolkozz azon miért mit teszel , hidd  hogy  látod a legféltőbb kételyed légy vak és ne láss -mást nem tehetsz. Énekelj belül, nem múló vibráló fénnyel oltsad szomjad a legféltőbb nedűkkel szereteted olyan legyen mint a szenvedés szerelmet becsukott szemekkel vezesd .[W.B.]

Messzire vitte az idő, egy üres  végtelenbe hol ismeretlen az áldás, morcos arcán keserűen remeg  a naplemente  fáradt teste barázdás. Az öreg szív  ritmusa néha  kegyetlen érzi a dohányzást, völgyeken,hegyeken vágya szökkenésére szíve hangosan kiabál. Régen van úton az  öreg, felette kék az ég a távolságot siratja az otthonát elhagyta egykoron ,hol gyermeke s nagy ház-a  boldogsága . Időnként megtörli arcát ,apró mértékkel nem ismeri jövőjét , fázósan húzza magára  furcsa öltözetét amit nemrég örökölt. Kereste büszke boldogságát idegenben de meddő volt útja , otthon sem várja  már az  álmodó szerencse gyermeke rég elhagyta. A bús tegnapért pipára gyújt ,megpihenve magában sír diadala a boldogtalan a jövőjért , cserében az öreg öltönyét lerakja a földre. Nagy  fákat  kémleli ,mik  derengnek  előtte a bánat  húzza fejét  szép lassan zsebéből kihúzza megfont  kötelét s magát felakasztja. [W.B.]

Álomból valóságba,bánatból örömbe ténfergünk arra meg erre,kedvetlen kéretlen, valóság repdes a félhomály  víztükrén vesződve  titkos érzelmek kenyerén éhesen . Hisz egymáson élünk ,élősködve egyre mások életén, megkínzott  test bőrén gyötrelemesen aki ma bátran megtalálta saját erejét a holnapban csak lényeget kellene kérje illendően. Nem értjük mi történik velünk  ésszel egymást tiporjuk zabolátlan kéjességgel , az angyalok eltűntek , ahelyett hogy segítenének szeretettel csak háborút  szítnak  sírva keserűséggel megdöbbenten . Egyetlen valóság,mi vallna emberségre rég kimúlt, törött évezredek zenéjével színesen,lelkesen , ma  már új számadások kerülnek előtérbe  tágas résekkel jelszavak fényében ténferegve titkos önérzettel . Most már nem tétlenkedünk mindenért mi megadatik bekebelezzük jószivuen hasztalan kedéllyel bohém zenebo

Eltelt ismét egy kis rész életemből amit szerettem szívem égésterméke sosem leszek olyan mint régi egyetlen hidegen hagy minden- megtőrt egyenes. Lassan minden már oly idegen lesz , jönnek majd mások kik ismerik a célt titkos életemnek zárt lelkű gödrében nincs jelentősége annak mi a kezdet. Oly kívülálló lettem a körülményekben minden másodpercem tűrhetetlenebb mint újszülött csecsemő nézem az életet egy bambasággal amit mindenki ismer. Figyelembe véve a hirtelen könnycseppet csak fejemmel biccentek ha kérdeznek szerettem volna tudósa lenni az időmnek hogy megértsem ,az emberi hitetlenséget. Csak abban hihetek ,ami már megtörtént , rang és vagyon szerint ki mit kereshetett CD lemezeken még forognak régi eszmék visszatérnek a kellemes  régi zenefejezetek .

Fáj  őszinteségem, kopott réseken kukucskálnak kedvtöltő álmok , hol ébredő talajra találnak, készen állnak, míg alázatom faricskálom. Úgy mint soha tekerednek egyre testem ,bőröm barázdás recéibe meditálok és utálattal lesem végre hogy keserűségem semmire megy. . Hasztalan volt minden cselekvésem csendességem egyenletes kék  egén , minden téren kudarcot szenvedtem és dühömben változott egyéniségem . Sok  zöld levelek mint szúró tövisek karmolnak sajnálattal sebet színezve virágok még nem nyitják kelyheik hogy enyhítsek fájó szívem rekeszét. És varom alázatom megtelt  bőröndjét  , hogy hasadjon szét és dobálja  felém a gondtalan bizalmat mit adtam egyszer és hozza egyenesbe elfelejtett kedvem .

Valamikor daliás volt öltönyben üres lelke merészelt szerelmet, ének szelídítette virágos világát , de ma már csak árnyéka, lett. Lerongyolódott ruhája pecsétes hajnalban képtelen az ébredés mellét hasogatja füstös köhögés szakállas arcát szúrja a tövis. Lábán kikopott átázott csizma fején összegyűrt kalap alázata , félig meggörnyedve ,csuklójával alig tapogatja botjával az útat. Volt, s nincs ,az élet elvesztődik néha játékon forog a tét és kocka emlékében még él a mosott lepedő de csipkés párnahuzat , néha kiesik. De már rég elment szabadon a nő ki , be és kitakarta játék akarással , tragikus gyorsasággal rongyosan csak botja emlékezteti a valóságra . És nézi a romokban dőlt otthonát hol szerelem sziget lakott valaha , párás szemmel követ szálló darvat csöndes ölelésre vágyik szíve vissza. [W.B.