Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

S amikor a hold kapuját nyitja, az éj ragyogásában felcsigázott szerelmed lángja megremeg ostobán, s megalázott tört szavaiddal keresel feleletet. Kitárt testedben harang szóra megdobban szived és nem tudod letagadni soha hogy szerettél, akkor is ott a hold nyitányában a pöre ég alatt. Csak az imádat mi elhamvasztaná testedet bennem, vérző sebeim s tilalmak titkai fölött keresnem kéne, a boldogság és halk gyönyör között a kérdést varázs szóra. S én szerettem saját vétkemet vad őrületemben, képzeletemben veszve volt minden az ész képtelen felfogni értelmetlenül a lehetetlent, mi benned ragyogott. És álltunk a nyílt ég karimája alatt bíborvörös vakságban bocsásd meg nekem tévelygésemet az éji hang zajában , felelet nélkül maradt örült kérdésem örökre, érthetetlen számodra .

A szerelmem él meghunyászkodva a lázas lázig szívem gyönyörében alázatig, fájdalmamnak foltozott lomja testemet ölelő forró karjaidnak darabja. A csókom éget borostás arcodnak mosolyáig gyönge érintéseid varázsáig , hullámzó érzéki üde sejtjeid szerelmet ígérnek a gyönyör útjáig roskadásig. A kezem simogat bánatos lelked titkos gyökeréig tépett sorsodat kiittad fenékig, szívembe foglaltalak világ végééig gyönyörben ringatlak szenvedésemig örökben. Enyém vagy, vágyaim szívet éltető ritmusáig ébrenlétem örök mozdulatáig testemben hordozom szerelmed, mint várakat őrző védőbástyáik a másvilágig.

Tudod nem fáj már annyira hiányod emléked koppan az üres semmibe, vörös rózsák gyúlnak homlokomon s a viharzó szomorúság oly nesztelen. Valahol itt közel dicsőit a hajnal és néha felsírnak a kemény kövek szívembe belemart az egykedvűség csöndes testemből rózsás vér csepeg . Minden úgy összefut szerte-szét rám telepedett egy sajgó szédület. már nem fáj iszonyom a holnaptól lepkék szárnyán suhog érzelmem. Nem vagyok boldogabb a semminél önmagamra ébredek néha sötéten éhesen keresem tekinteted miközben döngetem mellem eszeveszetten . Kerek szemekkel vakon ébredezek emberséget nyertem a semmiből bátran kiállom megcsalt küzdelmem hulló rózsák közt botorkálok csendben kis csokrokba szedem a bánatom, nem fáj a szélnek vad csattogása a sohaj mi szétpárázza lelki tudatom. kápráztatja megviselt tudatom. Oly könnyelmű voltál,talán tehetetlen és arany ködön nézted a végzetet, csillagok kibuggyant fényében talán szebbnek láttad tévelygő szerelmed. Én elfeledtem

Már nem fáj úgy hogy semmivé vált a vágy, hogy lassabban ver szívem, hogy a fiatalság már csak árny és por lett arany kedvem. Mert vesztettem csatát, sajgót és az ég felettem néha borult oly hamvas lett előttem az út de szájam körül halk mosoly, mi dacolva szaggatja az ősi megbukott időt. Lázadnak az évek bizseregve és titkolják sóhajunkat a szelek míg dagad keblűnk az éjnek peremén és csókolózunk még szenten izzó merengésben, mi örök kísérlet a természetben. Próbára teszi türelmünk és feljajdul bennünk a vér kigyúlnak új tavaszok átkos nyomorba valók, hirtelen kinyitod szemed. visszazökkent megpihenten . Látod minden rendben lesz mert édes ez a fájó élet, csörtetve kegyelmez neked vég sóhajod oly szenvtelen még akkor is ha messziről zenélnek, csodás muzsikát szívedben. ]WILHELEM.B.]

  Úgy formáltál ahogy akartál testem szobor lett, hajamat napsugárral szőtted, szemeimet kék ég habjával bársonyosan letörölted, fehér nyakamra szegfűt fűztél két erős karoddal és szivárványban fürdettél olyan lettem, ahogy kívántál magad örömére. Csillag bűvölt szeretettel testemet is át festetted, a virágok minden színében hajamba rózsa szirmokkal tündér lány lettem örömödre, úgy ahogy te szereted. Szavaim is tiéd lettek, csak neked rebegtek csókos dalt zenéltek az éji kékben és mosolyt csaltál ajkamra oly csókos pelyheket, ringattad szelíden őket a szélnek fodros zugában, míg illatoktól bódultan magadnak formáltad. Amerre jártam, örömödben rózsákat szórtál elémbe és csak egy szavamba telt máris hullott fejemre harmattal teli lila színben a Holdnak fénye úgy ahogy te elképzelted és Világ körül repültél velem elseperve a fellegeket, mert csak neked lettem [W.B.].

Oly csodás emlék bujkál szívemben, oly kedves, békés zsongás, míg ajkamon a mosoly édes borzongás, valami emlékeztet rád, lehet a kinyílt hóvirág, vagy lehet a kék vizek zúgása, vagy talán, az éppen égen húzó darvak, halk szárny csapkodása. Mert minden rád emlékeztet vérünk lobogott a tűzben ölelkezve, s kezemben volt lelkednek élet ereje és bíborban szikrázó csillagod sodorta magával az ajkad, hogy a szám elérje. Ma csak boldogságunk csendje, kong a sötét estben és vágyaim csak izzanak, szerelmünk belehal a csendbe, ma már csak minden homály, mi körül fog lassan, s lelkembe visszaszáll a néma borzadály. 

Szívemben vagy, ha égre tekintek csillag szemmel, ha a hold ragyog kékes füstösen, szerelemmel. Veled vagyok nincstelen éjeken bár fojtogat a köd , finoman fogom eltévedt kezedet tiéd a jövőm. Hallom , ha az ég haragosan játszik az űr fenekén , hallom messziről finom sikolyod mi bennem él. Bármerre mész utadon követlek szorosan foglak, ha tombol a szél és elfújja kedved vigasztallak. Hallgatom halkan a tenger zúgását magányomban , hajnalkor eltűnnek ezer csillagok , marad csillagod. Tüzes lángok mardossák arcod vized vagyok , vad haragos orkánok tombolnak oltalmad vagyok. Szavad fülembe cseng dallamosan nem hiába , csábos szavaim hangodat tompítják száll a vágyam. Ha ringat a hullám, kavicsos parton pázsit vagyok , keblemre rátalálsz és ringat majd dalom , múltamat föladom. És ha kéjt hoznak az istenek hozzám üdítlek csókokkal , e szép változásban megújul kedved mindig tiéd leszek .