Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Az élet szomorú,száraz ágak ringnak lelkem bánatos nem találom  szádat, támolygók az utca kockakövezetén kereslek mindenhol,  eldobom verseim. Kávézóban ülök körülöttem üres, szívemben születik ártatlan mesevers a Múzsa csak annak ír, ki kitárja lelkét aki méltó arra, hogy megemlegessék. Eltűnt idők nyomát sohase keressed azt, aki zaklatott szívvel vétkeit feledi keserű a szám mégis a szádat keresi ne hagyj el soha,nem tudsz elrejtőzni. Észre sem vetted az ige boldogságát, gyorsan szaladsz, hogy valahová elérj, lassíts, várj rám ,az élet nem versenyút halld meg a zenét  mielőtt elillan. Megfékezhetetlen vágy sürget keserűen megbújni testedben míg felmelegítlek, de ne tudd meg soha hogy torvényesen keserű szájízzel édes álmokat  keresek.[W.B.]

Már szelídebbek a reggelek a dió mind barnábbra pereg a somok már készen állnak hegyi túrázók kívánságára. Kezd vége lenni a nyárnak hűvösek a reggeli hajnalok foltos felhők rétegekben fűzért fonnak ősz tündérnek. Forog a világ lármás hanggal a négy évszak kőrbe- kőrbe jár a nyári nap langyosságban szőlőt csemegéz az őszi száj. . Bizony fájó szívvel búcsúzunk nyárnak napsugaras tüzétől zöld fákat majd sárgára színez az ősz barnás lábakon lépked illatos zöld, szirmok,virágok közt , s majd ott fog rendet teremteni mert nem számítunk kegyelemre hajnalban rőt szín lesz zöldek felett.

Füstös házak ráncos tetején őszes hajszálakat kerget a szél a suhanó szellő anyáskodóan hívja a magányt, tedd harmat-ölembe fejed! Nyirkos nyírfák karcsú sudaráról a selymes szellő a Göncöl felé rebben, s hintázó itató veder nyirka lassú eséssel a vályú öblébe cseppen. A feslő rózsabimbó ittas lepkét etet, altat, ringó illat mámorán az éjnek, s Tejúttal enyelgő pázsit zöldjén, szentjánosbogárkák szikrázva égnek A kerítés zsindely-tetején egy álmatlan cinke csipogva tisztítja szárnyát, trillázó fülemülék szerelmi dalán a hajnal égőpirosan bontja ki vitorláját. Ó, a falu lila liliom szívén, mennyi igéző csoda s bűvölő báj fészkel, utállak bűnös - város, mert te szórtál teli ragállyal, füsttel, penésszel. Míg kék színű. jácintok illatát ittam futkosó, őszinte tiszta lelkem a füstifecskék csicsergésére nyíló színes májusi virágként feleltem. De amióta körülkerít plakát falas palota sor, s ez a sok cifra gangos tér, azóta sokat sirat falum karcsú tornya, s

Volt egyszer mint még soha , egy csodálatos lány  Szabina néven Jó lány volt, de nem túl okos, de vidám, de nem mondhatjuk, hogy a szépség ragyogott; és mint kiderül, minden rendben lett volna, ha nem lett volna egy rossz mostohaanyja. Tehát a gyönyörű ruhák, édes sütemények és a barátokkal való játék élvezete helyett a házimunkát kellett elvégeznie: padon térdepelve mosta a padlót  súrolókefével   és könyökig feltűrt blúzban hideg vízben mosta a ruhákat. . És minél keserűbb volt a munkája, annál inkább utálta mostohaanyját. Ha éjjel ébredt meg  akkor nem volt elég korai; ha ebédet főzött, akkor nem volt elég jól főzve. Szegény Szabina naponta olyan hosszú ideig dolgozott, és a  mostoha anyja  mindenkinek azt mondták, hogy nem egészen normális. Egy napon a mostohaanyja úgy döntött ,, hogy megszabadul tőle. -Te gyerek - mondta -, vedd ki azt a szitát, és menjél a Világ Végére a  szökőkúthoz s amikor megtaláltad, töltsd meg a szitát vízzel, és hozd vissza nekem. És ne feledd, ne paz

Érzem hálátlan vagyok az élettel, nem hatnak meg káprázatos szavak, kapok mindent  pénzt, hírt, szeretetet s én? mégis elégedetlen vagyok. Nagy dolgot belőle mért csinálnék? amit adnak férfiak, csak finom hitel, kétes haszon, mint minden ajándék, ez mind igaz de viszonozni kell. Szomorúan  és alázatosan  belátom butaság minden ajándék s  mélázom miért tanították meg a férfiak a nőket elszédíteni apró csecsebecsékkel. Türelmetlen dühvel utáltam mindig a műveletlen s főleg buta férfiakat vannak dolgok mit nem értenek  meg a tudást: az eszesség, vágy és akarat. A nagyra becsült képességeken túl vannak rejtelmek forró hevülések, melyeknek szárnyán kopott életünkben a szeretet varázsa belebeg hevesen.

Megszoktam lassan álmaim a soha meg nem tett vétkeket a ki nem mondott beszédet az érdektelen szerelmeket. Megszoktam a szótlanságot az intelmeket ,nyugtalanságot a tébolyul keringő gondolatot csóktalan hideg éjszakákon. Megszoktam e furcsa világom a zavarosan ébredő tudatom az éjjeli sötétségben mormogok nagyon nincs más választásom. Megszoktam a friss panaszom most már szinte hagyományos, eltűnő barátaimban csalódok így szótlan múzsám is elhagyott. Méltósággal bátran hordozom az új évben rám ragyogó napom, a hálómat lassan mélyre bocsátom ami az enyém ,csak azt foghatóm . Másnak könnyű préda vagyok , álomittasan mindent szokhatok belső kényszerem magával hordoz míg rajtam tolatnak ősi álom vagonok.

Amíg hozzád köt a lánc langyos testem nem szenved, míg alszom ébren álmodok mert nálam maradt a szíved. . Ha ölelsz elhiszem neked, hogy rabod vagyok szüntelen mindent elárulok neked még azt is, ha vétkezek. Majd ha kín szegez hozzád keresni foglak vétkesen mikor legforróbban élek, akkor hagyd el a testem. Mert szívünk együtt dobban még akkor is, ha nincs válasz még akkor is, ha vár a kín még akkor is, ha nincs vigasz . Szeretni foglak vétkesen fent ,lent az utolsó életen az öröm fog hívni hozzád akkor is ha nem vagy velem. [W.B.]