Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Én már előre, sorsom kezdetén magamon viseltem sajátos életem, nem törtek soha pálcát felettem magamba mélyülve - szerettem . Homályban születtem sötétben nézésem kérdő volt érthetetlen zavaros vágyak születtek bennem és ma is zavart világ az édenem. Valami rejtély lakozhat bennem titokzatos -istenektől szerzett, nem ok nélkül csóválnak fejet az emberek kik utamba kerülnek . Tömör jóból sosem jutott nekem sok apró rejtély volt körülöttem, hóbortos természetem nyereség lett egyszer ,mikor felébredtem. Ma már ébren viselem keresztem istenektől nyert csekély ígéreteket, senkivel sem osztom e szerencsét magam siratom ,hogy ilyen lettem. Most itt állok szívem édes fényében de mi ez ?Talán könny szememben ? Már kiskoromtól hamar érteni kezdtem a szerelem szavát és egyre űztem . Majd mikor foszolni kezd jelenésem egyedül maradok s zavartan észlelem hogy a férfi kit szerettem, győzhetetlen álom volt csupán -szép álom az élet. [W.B.]

Igen. Igen. Én mindent ráhagyok. tudja is a férjem, hogy ki vagyok, azt hiszi, az vagyok, akinek hisz örvend nekem,néha színházba visz. O, mégis-jó,  szűk szemű  az ember nem vakítja ki az én szememet sem s ujjong, hogy helyette is elmegyek mert úgy sem hiszi mit is tehetek. Én legárvább férjes asszony vagyok, fejemen férjem koronája ragyog, le-ledobom és gondolom magamba beh szép volna egy virág a hajamba. Fájdalmas, hogy meg vagyok kötözve, mert rab vagyok és sírnom kellene, de csak húzom a csörgő láncokat hiába gyötörnek,gyötrik a hátamat. De táncolok, hogy muzsikának halljam, véres szívem viruljon, mint a dallam néha ok nélkül keményeket mondok, néha vérig-vágom vaskos láncomat. [W.B.]

Oly édes semmiségben tétlen az égbolt csillagos fényében testem még ring ölelésedben még csókot súgsz holdas estén. Belém vésődött finom lelked néma érintések bársony leheletén szemedben fény szikrázik felém, s érzem vágyad pihen benne. Mert eggyé olvadunk ördöngösen, míg tejúton táncolnak tündérek, s boldog nevetés szédületében színes életem búg ölelésedben. Ajkam pirosló vérem tengere minden vágyam benne keressed kitárt karjaim lágy ölelésében benne van szíved minden verése. Csak egy perc míg magamba vésem férfi akaratod gyöngeségeit, s testem szótlan szobor fegyvere mi megvédi csókjaid üdvösségeit..[W/B/]

Ájult csend. Lágyan liheg a zöld bozót. a réteken égnek színes virágok szép tükör a táj: aranylik a város ezüst cseppektől csillog a fa lombja. Az ég felé tömjénes párja reszket, ragyognak a kopott bádogfedelek hullámzik a park buja színjátéka mint a lányok ünneplő szoknyája. Víg kedvében még a nap is táncol az üde fűben kis madár forog fénylik a vízpart, tündököl a víz is. Meleg szemtől villámlik az azúr, a vén házakon száz ablak csillog bent halkan hallszik a zongora húr.[W.B.]

Csak rám tekintesz, és már nem vagyok, csak rád tekintek, és már nem találsz, madár vagyok, mely röppent s lebukott a vízre rá , vagy egy szárnyvillanás. Észre sem veszed, hogy veled vagyok, elhaladsz mellettem, és meg se látsz, csak átvillámlom feletted a gondolatot, ennyi közöttünk az egyszerű találkozás. Szerettelek s te már rég nem szeretsz csókoltalak de az én csókom elveszett csak egyszer láttál, s egyszer láttalak. De annyira elég az, ami szádra ragadt s csak annyit őrzöl ,amennyit te akarsz amennyit forró szíved s lelked felkavar.

Az éjszakával küzd, olyan árva fénye, hogy eloszlassa, nincsen rá reménye, sötét az éjszaka északra ,délre szegény sarki lámpa nap lenni szeretne. Miért is gyújtják fel, miért izzik lángol? minek is sugároz annyi fényt magából? Gőgös város uraknak úgyis csak vicces Gyávának, tolvajnak, éppen veszélyes. Mégis csak világít, mert ez lett a sorsa, Míg egy nagy vihar majd őt is elsodorja. Vagy egy szép virradat lesz az éjszakából És akkor a lámpa elalszik magától.

Négy színes fal, ablakon függöny bent az ember egyre üldögél, nézi a napfényt, mely nem él várja a napot,ha szabadul még. A szoba tágas,az ablak is zárt minket négy falnak határa tart, ketten vagyunk- egy magányban mint a börtönben, a magánban. Így ülünk egymással,szó nincs lelkünkben félelem,elnyúltan, csak színes televízió monitora hosszú rémhírekkel ijeszt ránk. Haragos szél cibálja kint a fákat a márciusi hólepel még friss, megkondul a város sirató harangja, vajon kit temetnek késő éjszaka? De mennyi érzés fut át az agyba semmi különös ,nincs benne csoda az élet a halál apró halk villanása és ledönt minket az élet erős óriása.[W.B.]