Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

A patológus tanárunk,- szikár ember ,- azt mondták róla egyszer: Az az istentelen ember.        Azóta rajta maradt, tanártársai is úgy hívták a háta mögött:  Az az istentelen ember. Csakugyan furcsa ember volt Egresy Péter  Bozontos, barna haját hátrafésülve hordta és csaknem vállig növesztette, mint a piktorok. Élő bizonyítékául a nagy Darwin tanításainak, melyeket annyi tűzzel magyarázott nekünk a természettan-órákon: tisztára állatfeje volt.  Kiugró pofacsontjain fényesre feszült a kicserzett, sárga bőr, hatalmas alsó állkapcsa örökké harapásra torzultan ugrott előre, bunkós orra alá. De szép szeme volt. Nagy, melegen néző, dióbarna szeme. Kemény arccsontja alatt, beesett arcán, mély gödrök sötétlettek kétoldalt, talán hogy annál erősebb legyen a fölöttük mozgó szempár villogása.  Ha csöndesen beszélt, melegen nézett maga elé, de ha lendületbe jött ,- ami gyakran megesett, - és fanatikus hévvel hömpölyögtek duzzadt, kirepedezett ajkáról a szavak, perzselő, tüdővészesen lobogó l

Három nap telt el. Három nap, mely alatt László alig látta Klárát és ha látta, akkor is nagy társaságban számos szemfülesek figyelése mellett. A mama is mindig közel valahol az ő ellenőrző detektív szemével.   Ez tűrhetetlen! El nem viselhető! -Meg kell üzenje  Klárának, hogy valahogy, valahol!  - mégis csak találkozni kell, különben ő ebbe belepusztul!- tudatná vele valamiképp előre:   miket terveznek, hova mennek, mert mégis látni, legalább látni kell egymást!.  Negyednap reggel korán ébredt ugyanezzel a sürgető gondolattal, mely még álmában is mardosta  De hogyan csinálja ezt? Klárának nem írhat, a mama biztosan elcsípné, elkobozná a levelet. Oh! arra nagyon képes!  - Valóban legjobb azt a kis szobalányt használni fel, ahogy már előbb gondolta.  - Jó kis leányka, bár mindig olyan szomorú. De szereti Klárát. Hogyne szeretné?!   Ennek megmondhatja szóval az üzenetét.  Megcímezte: T. c. Varga Ilus kisasszonynak és alul: Herceg Károly úr. Úgy borotválatlanul lement a Mátyá

Piros lepke lebeg át a kerten, meg-meglibben a dohányvirág, szemem semmiségekre  terelem csend van, senki sem hív, nem kiált. Annyi minden lesz s volt a világon, képzelodom, én vajon még vagyok? Mennyi volt a valóság,s  az álom, vajon mi  volna rossz és mi lenne jobb? Arcomat én már kezembe fogom elfedni sok  kudarcom  s szégyenem mért hittem, hogy küszködve, kitartón a világ majd jobb lesz énvelem?

Mint álmos hold, rezdül fenn a lomb, be-becsukja a sötét-kék  eget, fut a patak, még egy-két szót mond de nem hallom, sietve tova röppen. Csak állunk a vízparton ketten s nézzük, ahogy  egy vitorla bomol  melegítő nap alatt s hangtalan ellebeg, bár hogy itt járt, csak villanásnyi volt. Itt jártunk, de csak ennyi volt csupán, egy kora délelőtt  ,egy lusta délután s az útra már az alkony árnya ing? Csak ennyi volt?Csak  ennyi? Arcom   elsötétül .. De réteken, lombokon örökre ott ragyognak álmaink!

Nem is tudom miért gondolok rád, nem tartozunk semmivel egymásnak , hogy ki mit rombolt végül is magával ezért nincs ítélet ,kőtáblák sem állnak. Rózsa illata száll vígan ablak résen, köd, nyálka úszik a légben ,úttesten, szerelmünk lézeng kéjjel folyó szélén összekapcsolva a megtört öleléseket. Kering -kavarog, örvénylik sebesen takarót terít szerelmünk testére, megbűvölten repül a bizsergő sebre simogatva a történtet engedelmesen. Boldogtalan lettünk egy pár évvel micsoda fájdalmat okozott a szenvedés , gyakran tűnődöm,de aztán felejtem a forróságot ,melytől szívünk vérzett. S gyomrom mélyéről jövő remegések felpergetik szívem fájdalmas törését , de elmém még életben tartja fölényesen a csók lihegését,gonoszan és szelíden. 

Mindenkiben van egy más út ahol nappal alig járnak, sötétbe borul minden ház bár ablakok szélesre tárva. Egy- egy ember néha eltévedve mintha valakihez régóta menne, görcsösen lép meggörnyedve nagy szemmel néz  ereszekre. Mintha egy láthatatlan testet a nagy csöndet hordja a válla, árnyék sincs, mert hogyan lenne mikor se nap, se fény, se lámpa. Néha meggyújt  egy cigarettát hogy fényében lássa saját magát s ha közelítő lépteket hallgatná hamar eloltja hogy arcát ne lássák. Mint csiga hűséges a házához, amelyben él, s ahol bevégezni tér födi életét ,s mint  az ékes  fecske kinek a föld s az ég örök lakhelye. Ha téves útra lép a rejtekéhez, ahová lelkét és szívét rég  elásta annak  hűséges  a szeme láthatára akár a  hűséges  kéz simogatása.

Mozdulatod meg nem ismétlődik, az mindig örök s egyetlen,  az az ölelés meg nem ismétlődik, ami követi, az nekem emlékem.. Az a virágzás meg nem ismétlődik, utána más a virágzás, s a gondolat meg nem ismétlődik, de szilánkja belém ragadt. Az a kiáltás meg nem ismétlődik, az már örökre elnémult, az a jaj soha meg nem ismétlődik, nincsen két jaj, mely egyforma. Az a kacagásod meg nem ismétlődik, ha fakad is utána más, a pillanat után más pillanat jön majd de soha ugyanaz. Simogatásod nem lehet egyforma az mindig más és más vállamon pihenő karod forróságában lelkem könnye simogat.. A suttogó hangod s kezed a vállamon  mindig felriaszt, éhes szívem könnyen türelmetlen lesz simogatni vajon ki merészel.