Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Ejöttem újra,    lásd, kedvesem  .Elhozott  a  múlt,  örülj  nekem. Örülj,  áldozz  a  jelennek,  a  hulltnak, ha  jövőt  nem  is  érlel ,amint  én  áldozok  a  múltnak szordinós  régi  zenével .Örülj  nekem,  hogy  erős  és  víg  vagyok ,hogy  újra  rá szállt szemem,  ha elhagyott. Ma  te  ragyogsz benne,  ki voltál s  hajam  fodra  kezedre  vár  még ,egy  eros  kézre,  aki  holt  már ,aki  holt  már  és  aki  árnyék .Aki  árnyék,  mert  kedvesem, vele  szólok,  de  nincs velem .A   kedvesek  mind  égbe  szállnak és  onnan  kacagnak  reánk ,míg  hátrahagynak  egy egy  árnyat, szomorú  árnyat, - árvalányt.

 Csöndes, derült éj Erkélyeden állok. Egy nagy fa lombja sátort von felettem s virágos ágak árnyába veszetten, bódit az illat, mi kertedből szállott   Gyönyörködöm ablakodhoz hajolva amint nézel a fénybe elmerengve fáradtság ült finom, piciny kezedre, mely hajad arany hullámit kioldja.   Most csodaszép válladra göndörülnek s kis mellénykédet kebleden kitárva fölállsz. Egy perc s a fény kihuny körötted Egy csillag ég fölöttem pisladozva.   Elmélázom a vak, sötét világba s szomorún hull a holdfény ablakodra.                                    .       Csöndes, derült éj Erkélyeden állok. Egy nagy fa lombja sátort von felettem s virágos ágak árnyába veszetten, bódit az illat, mi kertedből szállott   Gyönyörködöm ablakodhoz hajolva amint nézel a fénybe elmerengve fáradtság ült finom, piciny kezedre, mely hajad arany hullámit kioldja.   Most csodaszép válladra göndörülnek s kis mellénykédet kebleden kitárva fölállsz. Egy perc s a fény kihuny korotted Egy csillag ég fölöttem pisladozva.   Elm

 De most megbűvölte szemem. Most látom a vérző tömeget A bús föld nyögését hallgatom Most halkan a mezőkre lépek     Most látom véres ágyát a földnek Most hallom :a vetések nőnek, nőnek. Most hallom :a szél búsan sivít Imádkozik, imádkozik.   Most holt-csendben nagy birodalomba bevonulok. Kín, élet s virág közt csak nehezen megyek. Csillagokat könnyen átlépek. De hozzátok sohse, sohse érek  

  Mily hamar lazul a kötelék vergődünk míg jön végzetünk érzelmek múlnak , örök létek hánykolódnak, múlt nélküliek. Sajog bennünk a lehetetlen hogy pont azt nem tehettük ami megtörtént, érthetetlen számunkra az élet törvénye. Míg kutatjuk annak a rendjét az ellenünk áradó szövetség különbséget kész tenni felettünk pártatlanul - fájó értelemben. Lehet az idő amiben születtünk nem a miénk volt, csak érettünk sodorta utunk túl menedéktelen varázskövet torlaszolva előttünk. Így oldódik lassan-a laza kötelék vissza nézünk a múltra- érettünk , karjaimban még meleg a tested , de csókod a számon már kihűlt. . {W.B.

  Nem voltam soha nagyravágyó  nem kerestem glóriát , mosolyban fürdött, lelkem vágya s nem volt soha palotám.  Sokszor hittem magam boldognak lüktetve vert kis szívem sóhajom ringott kék hegyormokon elseperni nem mertem. Szívemben lakatos zárt titok volt romantikám fellegekben , volt hogy vérem fel-fel robbant  majd halkan leülepedett . Ma homály lett őrangyalom képe rég nem hozza örömmel szép dalokat, mik régen kísértek gátat épített elémbe. Mindenből kijutott fehér-feketén ma csak sáros áradat , némán csúsznak el éveim igéken kibuggyanó könny a tavasz . Most gyors hervadás tündére lettem minden múlik mellettem láthatatlan kéz csúfosan leteperhet holnapra mindenki elfelejt. [W.B.]

  Nem érzi hogy nem szereted boldogan fekszik melletted megremegsz ha hozzád érve keze, ráesik testedre libabőrös lesz tested mellkasodban szorul szíved , rég nem szereted ezt az embert felkelsz  az álom kerülget. Valamikor láng és vágy lengett tele volt az élet csak tested akarta  lelked nem bírta , így ölelésed hideg lett , menekülni próbálsz tőle. Egyszer mindig nyílnak szemek gondolsz tévelygésedre a megcsalt férjre s a hazug ölelésekre a titkos szeretőre , ki befészkelte magát lelkedbe s mosoly fut át szemeden ablakot nyitsz a sötétben érzed ahogy szellő lebben szívedbe szent a béke  s visszafekszel melléje , de nem szenten , mert fájásod felremeg és arra gondolsz  ki vár téged holnap éjjel , forró öleléssel . [W.B.]

  Emlékszel a parki sétákra kockás szoknyám szélére , arcunk bája s fiatalsága tükröt vetett árnyékunkra.. Nem igen sétáltak emberek az ősz rajzolta körül magát , a sötét fák s hulló levelek becsurogtak titkos réseken. Bolond jó kedvünk támadt sötétben bőrünk összeért , közel volt ajkamhoz ajkad szemeink nagyok és sötétek. Néztük a csillagos égboltot zöldes szemed úgy ragyogott amit adtál akkor,szerettél tudom most merre vagy ?Hol lakol? Sok nap telt el azóta, évek most egyedül sétálok a téren , de minden fán és hulló levelén más ember mozdulatát lelem. Ígértél örök szerelmet, folyton édes illatod most is itt van , mint egy tolvaj mindent lopok  a kockás szoknyában vagyok . Minden lépésben látom lépésed minden fában alakod faragtam összeszedtem a hulló leveleket minden levélben a te emléked . Én vagyok hibás nem vigyáztam nem voltam eléggé éber kuvasz míg fák hulló leveleit számoltam elcsaltak téged , rég elsodortak. [W.B.]