Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Ugye fiam, kisfiam Gondolatunk megfogan Elhordozzuk boldogan.   Lesz? Mi lesz a tartalma Életünknek hatalma? Tálán harc és fegyver éle Kűzdelmeknek szénvedélye.   Vagy talán egy üres út Melyen por szeszélye fut Édes fiam,  kis fiam Gondolatunk megfogan Elviseljük majd vígan.   Vannak egetverő álmok Lelkűk buja, lelkűk álnok Vannak szerény utak mellet Kis virágok könnyel tellett.   K elyhűk súlya nagy csalódás Porban, sárban elhalódás Édes fiam, kisfiam, Tervünk mégis megfogan. Elhordozzuk boldogan.   Lenne életünk ösvénye Tüskék sebző szenvedése vasra verve tétlen állva Mások tetteit csodálva   Lenne sorsunk büntetése fájó élet küldetése Edes fiam,kis fiam szenvedésünk megfogan.  Elviseljük boldogan   Régi vasból vert az Isten régii fémek tüzét vittem kiégi, műhely születésem régi eró küldetésem.   Es ha feledés avarja Eletunk takarja. Avar alatt védve élünk Igy jövőkbe érve-érünk   Tervünk mégis megfogan Feladatot osztjuk boldogan! Edes fiam ,kisfiam. .    

 Telnek percek,múlnak órák vágyainkat, ,szerelmüunket mint az ár ,úgy elsodorják.   Múlnak delek,telnek esték elhadar az idő mindent hogy a tegnap szebbnek tessék.   Múlnak hetek,telnek havak  buborékos boldogságok elsimulnak mint a tavak.   Telnek nyarak,múlnak telek hervadt szirmok illatát is elcsenik a futó szelek.   Telnek ,múlnak röpke évek apad a kedv,fogy az öröm szaporodnak az emlékek.   Eloson az illó élet  hajdanáról,ífjúságról álmodom-e vagy mesélek?                                                                  

 Ma olyan a szívem, ez a drága jószág Mint piros virágú új csoda Ontja magából a boldogságot, Mely hiszem, hogy ki nem fogy soha   Tele van az Élet szépségével Mit csak új csoda szülhetett újra Én nem hiszem, hogy számomra az élet Még egyszer így megújulna.   Hiszen én már mindent megkaptam Még azt is, mit várni se mertem Mert egyetlen, igaz, jó szavadban A világ kincsét együtt nyertem.   Ezért olyan ma a szívem, Mint piros virágú új csoda Mely hervadó, búsuló kedvvel Nem hervadhat el soha,soha.           

 De furcsa így: unalmas délután Tudni jól, hogy már mit sem hoz az élet S mégis csak vágyni az élet után Elhívott, meddő akarat vagyok.   Életbe dobtak bősz végzet-karok Elhullott álom, titkos, kósza cél Ember, ki él, de nem tudja miért Én minden örömöt csak félig éltem.   S amíg fél szemem a perc titkába mélyedt A másik fél már kereste a Véget A minden dolgok végét.   S csak a fél karom ölel forró vággyal A másik fél kétkedve megremeg S öröm-temetős, sírós ijedten nézi.

 Téli éjjel. a hold a függöny egy vékony hasadékán görbe szemmel mered a párnámra titokzatosan, mint a tolvajlámpa.   Két ház árnya hajlik össze a falamon pletykázó öregek. Nagy fejeik közt fényhasadék, merül ki a holdból.     Tágranyilt, éber borzongással lesem a falat mintha várnám, hogy megcsókolják egymást az öregek, a házak.   Fekete csík villan közöttük gyorsan, sejtelmesen, mint a futó csók valami átugrott a tetőn.   Talán egy macska volt, talán téli körútjáról hazatérve részegen farsangolt s átbukott a fényhasadékon a halál

 A hang fakul, a kedv elcsendesül az egyik elmúlt, új baj jő elő, poros az élet, poros a világ, mint egy kicsiny, falusi temető.   Az ember hangja egyre csöndesebb életveszélyessé lesz a magány Csak él és nem, tudja miért, minek S nem is érdekli már ez a talány.   Minden, ami szép, egyszer elmúlik elcsöndesülnek majd a vágyaim, a kedvem is vijjogva elröpül tépett és kócos kurta szárnyain.   A test meleg, szaporán ver a szív az élet ez! Ha tested elkopott, bezár a sír úgyis kegyetlenül mint börtön tolvajt, ki kincset lopott.   Egy asszony ül a szomszéd kertben ott,lágy hangja bágyadt, távoli zene nyitott, szép, sárga könyvet simogat, s mint ázott rózsa csüng le szép feje

 Harangszóval hónául a hőség, a napsugár merőleges, és ingujjra vetkőzött mámor szívemben árnyékot keres.   A kutak gémje mozdulatlan a kígyózó ösvény megáll, nehéz vízgyöngyökért nyúlik a vályúban a békanyál.   A réten margaréta tiszta tányérán virágport kínál és az átlátszó pillanatban a mart szeder bokrainál   menyecske szoptat, arany melle úgy fogy, mint a holdkaréj, a lábánál az ura horkol az álma kút, annyira mély.   A levegő forró tükörlap egy-egy fecske nekimegy távol, lila erdőkkel borsos a fényködös messzi hegy.   errébb bárányfelhő béget eső-tejes juhok után, mellette hervadt fodormentát szagol a pásztor délután.   Illatos nyomomat, ha lépek felemelik a füvek ha heverek, karom kitárom mint lefektetett feszület.   A zsebembe széncinke fészkel, a pillás csend ellágyul a kinyílt szemem kék virágát leszakítja egy álmos ujj.   Megfordulok s elalszom s mint a tiszta szívű emberek, a homlokomra füvek hajolnak és piros eperlevelek.   Tücsök félénk csápjával ébreszt Este van. Szemeim