Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Amíg az utat rovom fáradtan, csak úgy hirtelen akaratlan gyakrabban kapom rajta magam hogy gondolok sokat múltamra. Hogy a jövővel nem törődöm, boldog lesz-e, vagy boldogtalan hogy törékenyen de, tettre készen nem az eget nézem merészen. De szomorúan hajtom meg fejem, kibékülve a múlttal, a mával, barátkozom a föld szennyével mely valamikor eggyé lesz velem. De a régi, boldog napokból csak egy forró, szép emlék maradt, esőcsepp mind fölszáradt a rétről, a déli nap égető melegétől.

 Már felnyúlnék az élet aranyához hajszolt magam, aki eddig elárvult, buja szemmel a csillagokra bámul s nem közeledett máshoz, sem magához hajszolt magam, aki eddig elárvult, buja szemmel a csillagokra bámul s nem közeledett máshoz, sem magához. Becéz a nap, a sorsom már nem átkoz most kráteröble forrongón kitárult, égnek zúdítja mélye kincsét s a múlt lélekkel térek meg a szeretett férfihoz. De a halál épp belemar karunkba láz surran be bíborló álmainkba míg kaput-nyitni tékozlunk erőt. Mire meglátnám már a délelőtti vad csorda módra dübörög a munka és ott tipor el a kapu előtt.

Szabadon lebegve Egy helyre vágyom, boldog órákra, áram és telefon-nélküli korra amikor az óra vekker felringatna gyertya fénye ébresszen madarakat és a macska doromboljon ajtómra. Legjobban szeretem azokat a napokat mikor a madár csicsergést álmomban meghallom, még rózsás hajnalban, míg a szívemben mélyen rejtve van a szárnyak nesze mely hangtalan. Amikor arany szikrát hint rám a nap szeretnék lebegni ,szállni suhogva ne zavarjon a világ apró borzalma, csak érezzem magam az ég alatt kitárt karjaimmal merészen szabadban. Az ég ragyogjon mint tüzes csóva s tenger ringjon régi dalával tova, míg a megrészegítő tavasz mámora boruljon ránk egy vidám éjszaka amíg én szállok halkan suhogva.  

 Értsd meg végre: szeretlek, féltelek mint pírját a hajnal, megértelek nem kérdem, hogy szívből adsz- e ennem, hogy hűségemért mi bért kell vennem gondolom, nyesem sivárságod, mint kertész a fáit, hol kellem terem.     Hogy megértem jellemed forrását a lappangó éjt, lelked zord táját méla, esengő egyedülléted, amely, mint rőt mező, benned réved hát magamban sírok fájón, folyton mennyi bú, mennyi kín — mennyi vétek   Nem sírnék, de tudom, bizony szenvedsz Esengnél, drága, ám nem csenghetsz Fényre vágyón árnyékos padkán ülsz gyűlölsz, szeretsz, elepedsz így hevülsz S bár szemedben ezüst részvét eseng, tőlem, mégis távolodsz, menekülsz,   Mint zerge veszélytelen vadonból ki leső veszélyre mit se gondol fut érzése, látomása után nem néz jobbra se balra se futván úgy futok, emelkedvén szinte, tört poéta emelkedvén szinte, tört poéta én szerelmedért csupán.   Van úgy az ember, míg némaságba jut hogy oltalomért vad veszélybe fut. S ki tudná elmondani, mi löki, mi ajzza, űzi, hogy majd széttör

 KIT VIHAR SZERET   Szakítsad ki magad a szél hegyes karma közül .,örül majd egy angyal miképp most az ördög örül.   Rejtsd, ha tudod, lelked bújj, ha lehet, tartsd meg magad s rejtekből nézd, lesd a  rád vicsorgó agyarakat.   Eszmék mögé rejtesz kis virág, kit vihar szeret vagy halj meg már égve Nem. lehet, úgy-e, nem lehet Szegénykém,: úgy-e, nem lehet

Pírral, parázzsal és lánggal, mint könnyű lidérc-alak, hajnalkor jövök hozzád s felgyújtalak.   Gyulladj ki, világits,égj nekem, oktass, játssz velem köszöntelek bíbor hajnal, szép szerelem.   Telt gyümölcsű nyár vagy te s én éhes paraszt, etess Szoríts magadhoz félve, el ne eressz.   Pincéből láttalak meg és nincs nyugtom azóta. Lelkem bolygó vonat,szívem egy nagy rózsa.             

 A szerelem oly távol jár a muzsika oly messze szól mintha lilás kristálypohár, zengene lenge esthomálytól.   Így rezegnek a számban is szavak melyek lassan elnémulnak a mennydörgés így lesz hamis hang sóhaja, bágyadt búmnak.   Úgy hűlők ki mint az étel, úgy alszom el, mint a dallam úgy halok meg egyszer éjjel, meg sem látja senki rajtam.