Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Egy ideje csak te vagy nekem reggel ,délben ,vagy estefelé, az élet kéken lángol szemeden erővel nyerted elismerésem. Reszketnek a fények is melletted  sokat ígérnek mellettem lépteid  kettőnk lobogása tündöklő őrület csak ne szakadjon meg a történet. Egybeforrt életünk külön ígéret mint nap sugárban a foltok fehére, nem üres már nappalom , éjjelem , ha magam mellett tudlak szüntelen. Vágyba alázza ölelésed szívem dacos vidámságban lesz részem , belém oltottad a szeretet mérget vágyból született jogos kérelmet.

Mikor még szerettük egymást néma terveket szőtt a nászágy lázasan izzott bennünk a világ , álmodozva néztük virágzását . Külön kaput törtünk magunknak örvendtünk a fiatal bátorságnak eltereltük a köveket más útra két kezünkkel emeltünk falakat. Csendes órában nőtt a birtokvágy zöldes- volt ,rosszat jelentett fákról madarak is minket figyeltek tudták szerelmünk egy háború lesz. Reggeltől estig földre szálltunk , magunk sem tudtuk egyre az okát mindkettőnket marcangolt önvád hideg kezeink akaratlan szétvált . Ma már tudjuk mindennek értelmét játszottuk egymással az öröklétet egyikünk jobban felülkerekedett kihulltak csókunkból az érzelmek. Lehet én voltam hibás , talán magad felrúgtunk több évek boldogságát , most mind sötétebb a ház ablaka virágjaink is hullnak szint fakasztva. Belefáradtunk kemény harcunkba szeget ütött a szomorú változat , feltör minden az én fáradságomban , de a világom még benned maradt. [W.B.]

Gyermek voltam de csak anyánk volt, hányszor ültünk félig árván kis szobánk lett a fehér márvány jósolt az imádság -szólt az anyánk. És hittük a jót szívünkbe zárván sok kis apróságok s kályhánk néha melegített, mint egy kazán elégetve minden fájó nyavalyám. Egyszer érkezett a fehér lován nem egy király, csak drága apánk júniusi illatban siralmas imádság megtöltötte a kicsi fehér szobánk Azóta ahányszor reggel ébredtem, tapogattam apám arcán a meleget de nem fűt már kályhánk égő lángja nem simogatom arcát június hajnalán. Szerettem volna akkor sokat kérni tudom sok fájdalmad volt- ezernyi gyakran kerestem azt a fura titkot, mert apám soha senkit nem szítkolt. A háború részemre -  fura talány ember szenved tündér-korszakán kérdésemre választ senki nem ad már miért nincsen apám június hajnalán? Gyerek voltam de nyár alkonyán, mint egy buta rongyos szobalány átöleltem egyetlen fehér asztalát éreztem senkivel nem osztanám szívem, az ilyen júniusi...

Emlékszel a parki sétákra kockás szoknyám szélére, arcunk bája s fiatalsága tükröt vetett szépségünkre. Nem igen sétáltak emberek az ősz rajzolta körül magát, a sötét fák s a hulló levelek bezárták a titkok viharát. Bolond jó kedvünk támadt sötétben bőrünk összeért közel volt ajkunk egymáshoz szemeid villogtak felém. . Néztük a csillagos égboltot a sok kis csillag ragyogott akkor nagyon szerettél,tudom most merre vagy ?Hol lakol? Sok nap telt el azóta,sok  évek most egyedül sétálok a téren de minden fán és hulló levelén csak a te mozdulatod lestem Ígértél örök szerelmet, folyton édes illatod még itt van most mint egy tolvaj mindent lopok ma is kockás szoknyában vagyok .[W.B.]

Higgadt perceimben könnyebb megsúgni a fájdalmat,  hogy kegyetlen lett az élet egyetlen perc alatt, terv az terv maradt élve éretted s  nagy zűrzavar.. S mint mesékben a varázsszavak titokban maradtak, vékony hajszálak gyűrt unalma tekeredett lucskosan húsunkba marva tiszta nyugalmát nyaldosva múltunkat. Illatok szállták meg a hidegséget fázni kezdtem kegyetlen, megszállt a rosszkedvűség hatalma s válasz nélkül hagytalak, a szobában meleg volt,szédelegtem szerettelek ,akartalak. S ványadt álmaink keserű keserve hirtelen megrepedt, a hódító gyönyör , mit úgy őriztem szégyellte magát, testünk rongyos lett,megfagyott a lángja zúzmara hullt a fájdalmamra.

Simítod homlokom kezeddel megfoghatatlan érzésekkel s a  fulladó reggel sejtésében ott vagy mindig közelemben. Mert utat nyitottak bennem az igék és tettek ébredése, sok kérdés eltűnt az időben szeszélyes, rövid emlékben. Forró karok ,kettős melege türelmetlen estékre késztet visszaterelik lázas tekinteted érzésekkel ,füst élvezetében. A szem, mondják beszédes, de néma, akár lehet sejtelmes, végzetesen él benne minden és nincs hely többé semminek. Hiszen,ez az igazi szerelem nézem a végső beteljesülést jól érzem magam kétségtelen, ismerlek, ne gondolj az időre.

Távoli harangszó ,zeng az égen szeszéllyel érzem ,micsoda éjjel, sétálnék veled mindig szerteszét teli titokkal,bármily veszéllyel. Megszoktam lassan a hallgatást ugyanúgy a végtelen süket dumát, napok óta él bennem a hitvallás egyre várok rád él a bizakodás. Nem látok semmi jelt az égíven így testemből s időmből kilépek, csak harang zene kong mellettem és legszebb üzenetet küldi nekem. Egyedül az éjszakában lassú léptek idegeim táncolnak túl veszélyesen madársikolyok tompán ütődnek vízen véresre marják megsebzett testem. Hiába vádolnak lehangolódott igék béna számra lakatot vert az elviség valahol kiáltás feszül éji levegőben de nekem mindenem itt a szívemben.