Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Mennyire kevés az élet, napokon milyen sok fájdalom egy alkonyon sok évek alatt figyeltem ,és látom köztünk fehér fátyol búcsúzáskor. De jól esik ha nyári éjszakákon hogy megjelenik egyszer alakod és ölelkezünk mint régi a nyáron és te mosolyogsz és elfogadod. Ha dolgozom, ma már hiába várom, egyszer se sétálsz át a szobámon,  napközben sietve haza igyekszem nem tudom soha otthon leszel-e? Ez az életem, amely most tétovázva gyorsan leszálló délutánra döbben, mindebből hogyne ismernél többet az aki mindig hasonlít önmagára. A búcsú fénytől kábultan figyelem szeretném tudni, mivel és kivel találkozik a már nem messzi ködben, amikor semmi nincsen útközben.

Selymes szellő vagyok füledbe súgok, mint arany napsugár csillogok arcodon, érzem én, látom, hogy elzártad lángod de már nem lobog , és feszíti alkatod. Te, ki erős vagy, nézd, szomorúan járok simogatom arcod, pattannak titkok hogy elzártad tüzed,látom én jól látom sok ránc takarja már magas homlokod. Legyek a tiéd, lelkem,körötted táncol add vissza nekem megszokott mosolyod majd dönteni fogok, de reád gondolok  ösztönök korbácsa kerget olyankor. De ha így van, akkor a paráznaságról szerelmünk nem mondhat le semmi áron, cinkos fellegek közt romantikát várok veled érzek szerelmet a Világon. Téged kívántalak meg, hozzád szaladok és érzem hogy győzelmem beléd hatolt, de a szép magány egyre magamra hagyott nem borogatja lázam okos tudásom.

Az élet szomorú,száraz ágak ringnak lelkem bánatos nem találom a szádat támolygók az utca kockakövezetén kereslek mindenhol,  eldobom verseim. Kávézóban ülök körülöttem üres, szívemben születik ártatlan mesevers a nap csak annak süt, ki kitárja testét aki méltó arra, hogy megemlegessék. Eltűnt idők nyomát sohase keressed azt aki zaklatott szívvel vétkeit feledi keserű a szám mégis a szádat keresi ne hagyj el soha,nem tudsz elrejtőzni. Észre sem vetted az ige boldogságát. gyorsan szaladsz, hogy valahová elérj, lassíts, várj rám ,az élet nem versenyút halld meg a zenét  mielőtt elillan. Megfékezhetetlen vágy sürget keserűen megbújni testedben míg felmelegítlek, de ne tudd meg soha hogy torvényesen keserű szájízzel édes álmot keresek.[W.B.]

Húsz év előtti slágert nyúznak. De ma szívembe vág groteszk,bús dallama, akkor divat volt, meg kellett hallgatnom ma tiltott honvágy, szabadsági álom. Húsz év előtti slágert nyúznak. De ma szívembe vág groteszk-bús dallama, akkor divat volt, meg kellett hallgatnom ma tiltott honvágy, szabadsági álom. Hogy megváltoztak unalmas ütemei ma koldus játssza, csőcselék figyeli kegyetlen, felszámoljuk s lehet a többin nevethetnék , de nem tudok nevetni. Egy egész jazz- band. átírva gitárra az én dalom, de kissé  amerikanizálva nemcsak hogy a gitár húrja sír, eped a szinkópákat visszaveri fája,s elreped. Mennyire fáj ez a lopott muzsika sírva mereng a szegény kozmopolita túl későn érti meg, hogy többet érne egy keringő, mint a gitáros gitárja. A művészeté legtöbbje játszva győzi mint egy jóféle ringyó, oly vérbeli, nagy önkívületét, s a mámoros ájulást lassanként érzi, nemcsak hogy mímeli.

Láng , víz, ital és étel,: minden leszek repeső szívvel lüktető érrel érezlek bánatod engem már rég meg nem visel nem fér ide hit és kétely: minden leszek. A mámort, ha ébren leszel ne keresd, a lelket,mi lakat alatt van,ne érd el ha szerelemben égsz soha meg nem leled testem, árokban fagy meg nem éred el. A Világ Nagy Tengere mind az enyém minden szépségét meglátja az én szemem lobog szerelmem, földünk minden kora eggyé olvad a gyertya lángja az élettel.  Ha azt hiszed, hogy egyéniség vagyok ha egy pillanatra is magamé vagyok sietek, mint papíron a tiszta toll, sorok közt szálló gondolat az én vagyok. S nem vízcsepp, hanem egész tenger vagyok, én látok, merek, harcoló ember vagyok, ha sírok, bánatomban zúg a világ, minden atom jajgat: én nem része vagyok. Szerelemre szomjas megleli italát, ne félj, romba dőlt házban gazdád megtalál ,ne félj, nem remeg, ha vékony is, a híd amely átvezet. ébredj,- ne időzz, álom a világ, ne félj.

Felcsapó fény ring ide -oda feletted lassú táncuk ragyogó csoda köteg kavargó mozgások édes nyugalma közt válladra fekszik a fény hűvössége.   Pókhálót köt rajtad az idő türelme a szél lisztet fúj hajadba ,szemedbe nem védheted magad múló percekben  tűnő ifjúságod nem villog örökre.   Szeretnél visszafutni időben ,kutatsz álmodban, lépéseidbe belebotlasz a szomjúság még ég a száraz torkodon szilaj harapások markolnak nyakadon.   Csalód magad ,más útra tereled éned sóhaj csitítja forró lüktető szíved felejted a bent rekedt szavakat végre s gondolod hogy egyszer csak kiejted.   elfelejted mennyi igét akartál,súgtál rád borult alkonyban, sötét lett a sugár, csak hunyorgó lámpák égnek körötted csak vibrálnak s te fiatalságra éhezel.   Lábaid egy irányba viszik némaságod csípős szél fúj rajtuk remegő dallamot hasztalan vesződsz ,lábad se kopogjon ,  eltűnsz, mint a füst keresve csillagod.[W.B.]

Szelíd emlékek gyermekkoromból emlékszem a házra hol vagyonom s örök szeretet markolta a húsom tűnődöm rajtuk a csendes  dombon. Járom az utcákat benézek ablakon , hol emberek mozognak, s gondolom milyen közöm lehet e újabb világhoz kik éppen itt  laknak az én utcámon. Mert zsigereimben él a régi örömöm hol mindig ébred bennem gyönyöröm , kik ma születtek nem ismerik gondom hogy ez volt a táj mit szerelem foltozott. A két arcomon enyhe pír mosolyog hogy egykor én is itt láttam csillagot amíg anyám,apám  élt itt éltem világom és ide térek vissza ha nagy a bánatom. Lassan sétálok, megfeszült inakkal a virradat és éj között riadalmasabb , ősi nyugtalanság borzolja a lombokat csak az ősz zavarta meg az álmaimat.[W.B.]