Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Nem is tudom miért gondolok rád nem tartozunk semmivel egymásnak hogy ki mit rombolt végül is magával ezért nincs ítélet ,kőtáblák sem állnak . Rózsa illata száll vígan ablak résen, köd-nyálka úszik a légben ,úttesten szerelmünk lézeng kéjjel folyó szélén összekapcsolva a megtört öleléseket. Kering -kavarog , örvénylik sebesen takarót terít szerelmünk testére megbűvölten repül a bizsergő sebre simogatva a történtet engedelmesen. Boldogtalan lettünk egy pár évvel micsoda fájdalmat okozott a szenvedés, gyakran tűnődöm ,de aztán felejtem a forróságot ,melytől szívünk vérzett. S gyomrom mélyéről jövő remegések felpergetik szívem fájdalmas törését , de elmém még életben tartja fölényesen a csók lihegését,gonoszan és szelíden

Hat éves voltam,mesélte a Péterke -amikor édesapám megfogta a kezemet és így szólt hozzám:  - Fiam, a huszadik századba léptünk! A lábam elé néztem. Nem láttam ott mást, mint a gipszgyári udvar hóval kevert kavicsait. - Mibe lépünk, apám édes?kérdeztem biztonság okáért.  - A huszadik századba, fiam! Belenyugodtam. Az ilyen gyári udvaron annyi mindenfélébe léphet az ember. A múltkor Mitru, az előmunkás fia szegbe lépett, azután Gabi, a gyárigazgató fia, osztálytársam a második elemiben, ő meg - hihi, még most, közel négy évtized után is csiklandoz a nevetés - egyenesen szerencsébe lépett. De nem volt baj, mert egy lapulevéllel letörölte. A hordókészítő fia, Bognár Peti még a nyáron, mikor mindnyájan mezítláb szaladgáltunk, éles kőbe lépett.  Én meg a huszadik századba léptem. Előfordul az ilyesmi. Egy darabig kielégített ez a saját magamnak nyújtott magyarázat, de mikor a gyár nagy kapujához értünk, mégis megkérdeztem:  - Mi az, hogy huszadik század? Apám megig...

Hisz én gondolok terád, barátom, én fedeztelek fel,de nem bánom, most e léha rímben megpróbálok bocsánatot kérni amiért hibáztam. Már régóta tervezem eme versemet, míg én tűnődöm, mert tűrni kegyetlen nem kihívás lenne, tétován babrálok, mert látod oktalan futás ez az élet várakozás nélkül bántunk, kit nem kéne s keserű lélekkel, ringatom magam mindig az értelem követ gyötörve, barátként írom, magamat nem féltve.

Folyóparton ültem reggel ünnepi fényben, habosodó viz borzongott a Nappal ellentétben fénylett a sugara, s köszönt azon reggel, mintha csak káprázat ült volna szememben. Egy fecskét láttam a habos víz felett kékes feketében tündökölt fényes teste szárnyát végig húzta nyílegyenesen,a vízen én meg óriás szemekkel bámultam testére. Ó, ha e helyről - gondoltam - ahonnan e felhők lomha igéjét figyelem már gyáva közönnyel, mint a fecske felemelkednék s ragyogó feketében távoli, távoli, vad buja déli vidékre repülnék.

Ha feledésbe esne Ki visszasírja volt eszméjét szirmokat ejt könnyedén sziporkázó fények között csorba tövist ültet szívén . Vad viharos szépséggel színes álmokat ül közönyén s halk dallamok zsongásával arany szókat sző ébresztőn. Ki siratja röpke mámorát suttogó csendben él vad szelek tekerednek rá sóhajjal gyöngyöznek cseppé . A lángokkal kigyúlt arcon és szemek szögletén öntudatlan repdeső lázak égetik halványuló bőrét. Kinek csillog mindig szeme s ajkáról árad a beszéd tudatosan élménnyel él , szivéböl árad édes melegség. Vágy és remény gyönyörén zsibbadt karok elevenednek melegség rázza meg testét s vágyát nem sepri el feledés . {W.B.}

Menekülés Nem érzi hogy nem szereted boldogan fekszik melletted megremegsz ha hozzád érve keze ráesik testedre libabőrös lesz tested mellkasodban szorul szíved . Rég nem szereted ezt az embert ágyból kikelsz de álom kerülget. Valamikor láng és vágy lengett tele volt az életed csak tested akarta lelked nem bírta , így ölelésed hideg lett , menekülsz tőle egyre. Egyszer mindig nyílnak szemek gondolsz tévelygésedre , megcsalt férjedre s a hazug ölelésekre a titkos szeretődre, ki befészkelte magát lelkedbe s mosoly fut át szemeden , ablakot nyitsz a sötétben , érzed ahogy szellő lebben szívedben ülepszik a béke s visszafekszel melléje , de nem szenten , őrá gondolsz ki vár téged holnap éjjel , forró ölelésével. . [W.B.]

S már szinte szégyellem, hogy verseim, még nem sorakoztak ünneplő ruhába tudományok útján sokat heverésztek versek mik könnyű forrásként keltek. Sok olyan sor van, mi hiteles csábítás könnyekkel siratom mint vándor éji dalát lehet könnyeim csupa ezüst gyöngyök, de hiányoznak róluk az arany rögök. Nem mesterkélt, de józan érzelem, minden soraiban rejtőzik szerelem, életem most is így hömpölyög tovább évszakokban számolom a hársfa illatát. Mikor az utolsó, fakó levél elhagyja a fát ráébredek hogy hasztalan a hallgatás s keresztet vetek megállva egy hídon, s könnyezni kezdek, magamat sajnálom. Nyári éjeken mikor csillaghullás volt kacagva számoltuk a fénylő csillagot mert hittünk is, nem is a bizonyság felett mégis ölelkeztünk a nagy hársfa mellett..