Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 A hegy, a kert, a temető Kopott, tarka rongy a nyárból, Aszott testű unt szerető Akin a gond sáncot árkol.   A krizantém riadt, fakó Rőt levele hervadt, tépett vercsepp,szárad, hol a bakó Lába tegnap rálépett.     A tetőkön szürke köd ül, A nap mintha csak döcögne. Félve lessük ajtók mögül Mikor áll meg vért köhögve.   .

  A Múzsa O te Múzsa ki csak fojtogatsz kiszívod belőlem a vágyat s vigaszt édes csókokkal ébresztesz, mint egy élő szív lüktetsz bennem . Égő fáklyaként égeted vérem csiholod megkopott szívem áhítatos költői sejtésekkel nekem mérsz mindent bölcsen. Számomra bűvös melódia része mely átjárja kegyesen vérem bús alkonyban széthintem dalom vihar szelében sikolt a hangom. Tudom tiéd vagyok s te az enyém egymást birtokoljuk sok éveken fény és szürkület élő csendesség vágyaink egymásba szendereg. Egymás lelkét lassan emésztjük álmaimban pőrén menekülnék de szívem a vágy úton újra felderül enyém vagy s én örökké a tiéd.

 A tél és tavasz között komorság és vígság mögött kopár fák és nyíló ég közt testembe egy álom szökött. Csak a hold a tanúm nékem, hogy könnyezni kezdett az éj csillagok közt megbújt felhő vágyból kéjbe könnyezett ö. Hol itt ,hol ott órák alatt kiáradt víz reánk szakadt elsuhant velünk nesztelen csónakunk, úgy könnyesen. Fércelt szerelmünk árbocán kacsintott ránk a hold sután tél és tavasz közti éjben megfürödtünk a szerelemben. Hajnal és napnyugta között csókot szórtunk árbocok fölött mélyvörös lángra gyulladt a szende csónak , s egybekötött . Azóta ott alusszuk álmunk s holnapot keresve suhanunk vágyainkból új vágy repedt könnyes vizünk szeretkezet

 Pardon me Ítélkező percek pörögnek bennem lenézem szándékkal akaratom közben bőrömet nyúzzák százfelé elrettentő ,szidalmazó gondolatok. Lagymatag testemre hamut szórnak ádáz vakmerő indulatok , szinte örvendek az álnok harcnak így magamat tisztára moshatom . Ferde rímekkel , szakadt hézagokkal nem bírom terhemet leszakadok a sántító versek rímei miatt úgy érzem lassan szétrobbanok és dühömben az igazat keresem a kifordult Világnak mocskos képén semmi sem biztos, súgom magamnak mert itt ,ott az emberiség képtelen rendet falazni a világ fájdalmán, büszke lelkek könnyben hevernek , s a logika már egy külön érdem és beismerem ,hogy nem véletlen hogy rossz korban , rossz órákban élek csahol a kutya minden sarkon és aki rest nem logikázik mérvadón pardon ,szóval nem oldja meg jóslatom.

  Egymásba fogózva Nyári éjjelekben bőrömre tapad pillantásod, nyári ingert akaszt áradozva szívemben könyörtelen , húsomba mar termékeny szerelmet . Érzékiségem remegve bomlik szét az alkonyi csend hatalmában s egymást tükröző lelki világban indulok feléd ,mint Hold alkonyában. Minden sejtem ébredése édeskés kivilágosodik egyre gyöngédséggel egymásba fogózva éltetik szemem mint önmagában nyíló virágoskert . Érintkezések egymásba zökkennek , magukért szólnak a matató kezek gyönyörök keverik a pihegő szívet csókjainkból felébredt szerelmet.. Minden szemmérték íves része előtt hajladozik testem és tested között , elég a szó hogy közte megrepedjen burokban szült vággyal forrt élvezete. Csak a szájunk az, mi alig szétreped kettős színt vall finom érzékiséggel s két színt között, csókok függnek egybe amitől vibrálni kezd reménysége .

.  Fenyőcsúcson, messze fent gy szép galamb megpihent, belenézett épp a napba, karcsú szárnyát megmozgatta. . Mélyen lent a fa tövében epervirág fakadt szépen, ő a napfényt elkerülte hűvös árnyék rejtegette. Havas hegyek szép virága én vagyok a galambok királya, hűs árnyékból jöjj ki, kérlek fordítsd arcod a napfénynek. Illatodat ideérzem,elszédültem, elszédültem már egészen jöjj, szárnyamra ültetlek én, általviszlek a nap tüzén. Szép beszédű galamb madár teelőtted nincsen határ, égig szállsz te napsugáron, én meg árnyékban virágzóm. Fúvó szélhez vagy te kötve, megfogódzom én a rögbe. menj utadra szelek szárnyán, vissza se nézz, ne gondolj rám.

 Értéktelen, vak s bárgyú a szerencse oda hull, hová a sors hajítja,-s a szerencse vaknak csak azért, – nem nézi ki merre megy bárgyúnak, mert oda esik hova nem kéne. Szerencsétlen, ki baját nem tudja rejteni: mint én hitvesemet, kiről beszélnek tettei, hallgatásom is vád lenne, csak rabja vagyok bár nem ellenségem bármit is kívánhatok. Csak azt lesem: mikor kerül az ostoba az ördög poklába egyre vádol,de barátnőmet a póklábút annyit zaklatta,míg elkapta tőle az átkot, így a legjobb barátnőmtől elválasztott. A házasságban és bajban nincs jobb dolog, mintha  férjed otromba, kapzsi, ostoba hová taszított engem életem alkonyán? Ki nagyravágyó nem volt de volt  adománya. Erőszakja,  sem tekintélye nem értékes, míg ifjú voltam, erre-arra vinni kértem, öregségemre viszont könnyen kisemmizett míg rám ragadt egy méltó férfi vak szeme. Már nem lesem: halálát, mert ebben is csak én szenvedek, ha már kedve tartotta sárba rántani engemet, kitől semmit se tagadhattak