Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Minálunk  későn  nyílik  az  akác ,mikor  virágja  máshol  már  halott s  a  nyári  szellő  perzselő  hulláma elvitt  magával  már  minden  illatot ;öreg  akácfánk  akkor  bontogatja a  forró  napban  fehér  álmait, a  mi  akácunk  akkor  rakosgatja fürtökkel  tele  kopasz  ágait. Minői unk  későn  nyílik  az  akác ,a  méhek  akkor  dongják  csak  körül ,mikor  már  minden  tavaszi  virágon a  lankasztó  nap  meleg  csókja  ül; mikor  szívünkben  tovaszálló  álmok ,tűnő  remények  bánata  honol ,búcsúként  marad  nekünk  utoljára ez  az  illatos mennyasszonycsokor/

  Halott mezőn bolyongunk csendben Vágyunk, lehet tavaszra vár még Hópelyhek hullnak zizegve csengve lépek melletted mint az árnyék.   Lelkemben csönd van, érzem, érzem Közöttünk híd belőle lesz-e? Hallgatok. Fehér utunkat nézem mely ködbe vesz messze, messze.   Vágyunk e halott tájhoz hasonló. Vágyunk, tudom: tavaszra vár Már ajkadra vágynék ,de egy holló rebben ijedten a gallyról-kár ,kár.

   Arcom oly zord, olyan vásott, amíg rá nem suhan fénylőn a Te drága mosolygásod.   Szemem fakó, fénytől fáradt, amíg fel nem gyűl a színtől mely a Te szemedből árad.   Ajkam színtelen és bágyadt, amíg belé nem csókolja ajkad a sok bolond vágyat.   Hunyó szívem fel-fellobban friss, erős és új ritmusban ha szíved ütemére dobban.   Dalomnak tompa hangjai ha színesednek, benne csengne csengő hangod kis harangjai.   Lényedből áradó hatalmak sodornak hanggal, színnel,fénnyel dús szépséged felé. 

               Mi lesz velem, ha már nem foglak szeretni s mi lesz Veled ha nem kísér majd két szemem ? !Istenem akkor nagyon szomorú lesz az élet, a virágos rét is színtelen, fakó pusztává válik s sziklaerős hitem homokká málik.   Mi lesz velem, ha nem várhatlak holnap Mi lesz, ha nem nekünk dalolnak a percek s ha tovaszállnak a lázak mi lesz, ha meghalnak a vágyak ?     Tikkadt virág éledne így  ha fülledt hőség után Isten áldó keze esőt parancsol a szikkadt földre mint én ha vigasztalan vággyal-tele éjek után tőled jönne levél.                                                                    

  Istenem, milyen szomorú volt ez a szerelem, milyen bús, milyen beszélve-szótalan Én tudtam látod kedves én éreztem  mi nem lehetünk egymásnak semmi sem kis megálló a vad hajszában percnyi csend a zűrzavarban pihenés a keresésben, kis mámor a feledésben.   Pedig,jaj be akartalak magamnak. Társnak, pajtásnak, örök párnak s talán egyszer a gyermekem apjának Milyen sok volt a hallgatás ebben a mi szerelmünkben, és mégis, milyen kevés volt a csend körülöttünk, meg lelkünkben.   Nem lehetünk egymásnak semmi, semmi, csak kortynyi víz a szomjúságban, hűvös szellő a forró nyárban egy kis meleg a hófúvásban      . .

 Ne félj, ha tavaszi esten pattannak feszülő rügyek virágba borulnak fák és fiatal szívek ne félj. Ha mindig egyedül leszel, hívásodra nem jönnek senki sem felel, ne félj.   Ne félj, ha kósza felhővonulások takarják előled a kék eget s ezüstös, szőnyeges házból sivár albérletbe cipeled lelkedet.   Ne félj, ha elbújnak az álmok, a nyár-égen csillag, ha lefut ne félj, ha sikátor-utcák pénzéhes bűne elődbe hull ne félj. Amit magaddal hoztál, hitet vágyat és álmokat nem viszik el. Ez másnak értéktelen, semmi ne félj, ha egyedül kell lenni.   Ne félj, ha ónos eső áradások szívedig zúgnak ne félj !Jót és szépet onnan ki nem mosnak.   Ne félj, a tél majd lekopik a fákról virág kacag rád majd az ágról, éretted is gyümölcsöt hoznak majd a fák s magányodban benne lesz a világ.                                      

 Tudok  követni  egy  szálló  pacsirtát síró  szemmel  és  könnyem  rejteni. Tudok  remegve, reszkető  kezekkel görcsös  csomót  fölfejteni. Tudok  haladni  csöndesen  előre ,nem  nézni  hátra, szót  sem  ejteni arról,  ami  a  semmiségbe  eltűnt. Tudok  élni.  Tudok  felejteni