Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Messzi távol titkok ködében nem tudom még, mi vár reám Megyek, mert hív egy csendes álom, sok halk szavú tündérek árnya.   Megyek az Óperenciákra követve álmaim szavát Előttem még a messziség mögöttem a múlt suhan át.   Elkerülöm vigyázva, félve  az emlékek sötét vizét, Remény-hajón a bánat-habját kacagva, vígan tépi szét.   Bár mindig, mindig ez úton járnék s csábítana az örök talány, Mindig csak menni, menni vágyom és hinni, hogy várnak reám.

 Arany holdakkal, csillagokkal fedve, A sátor éke, mint ég kéke, bársonya A polcon pillért karcsú kancsó fed be Zöld malachit s tejszínü alabástroma.   A rézcsillár lengetve lenge láncot Biborfériyt hint barázdás homlokokra Bő burnusz leple, titkot rejt a ráncod S te sem hiányzol, mirtusz szűzi bokra.   Hüs csepp, ha kezd halk neszt a szőnyegen Mit selymes szálak szőttek süppedőre, A hú apród, ki ott áll délcegen.   A kényúr elé hajlongva lép. Varázskút ködje hull a volt időre, MIntha meg mindig kiraly volnek.

 Ugye fiam, kisfiam Gondolatunk megfogan Elhordozzuk boldogan.   Lesz? Mi lesz a tartalma Életünknek hatalma? Tálán harc és fegyver éle Kűzdelmeknek szénvedélye.   Vagy talán egy üres út Melyen por szeszélye fut Édes fiam,  kis fiam Gondolatunk megfogan Elviseljük majd vígan.   Vannak egetverő álmok Lelkűk buja, lelkűk álnok Vannak szerény utak mellet Kis virágok könnyel tellett.   K elyhűk súlya nagy csalódás Porban, sárban elhalódás Édes fiam, kisfiam, Tervünk mégis megfogan. Elhordozzuk boldogan.   Lenne életünk ösvénye Tüskék sebző szenvedése vasra verve tétlen állva Mások tetteit csodálva   Lenne sorsunk büntetése fájó élet küldetése Edes fiam,kis fiam szenvedésünk megfogan.  Elviseljük boldogan   Régi vasból vert az Isten régii fémek tüzét vittem kiégi, műhely születésem régi eró küldetésem.   Es ha feledés avarja Eletunk takarja. Avar alatt védve élünk Igy jövőkbe érve-érünk   Tervünk mégis megfogan Feladatot osztjuk bol...

 Telnek percek,múlnak órák vágyainkat, ,szerelmüunket mint az ár ,úgy elsodorják.   Múlnak delek,telnek esték elhadar az idő mindent hogy a tegnap szebbnek tessék.   Múlnak hetek,telnek havak  buborékos boldogságok elsimulnak mint a tavak.   Telnek nyarak,múlnak telek hervadt szirmok illatát is elcsenik a futó szelek.   Telnek ,múlnak röpke évek apad a kedv,fogy az öröm szaporodnak az emlékek.   Eloson az illó élet  hajdanáról,ífjúságról álmodom-e vagy mesélek?                                                                  

 Ma olyan a szívem, ez a drága jószág Mint piros virágú új csoda Ontja magából a boldogságot, Mely hiszem, hogy ki nem fogy soha   Tele van az Élet szépségével Mit csak új csoda szülhetett újra Én nem hiszem, hogy számomra az élet Még egyszer így megújulna.   Hiszen én már mindent megkaptam Még azt is, mit várni se mertem Mert egyetlen, igaz, jó szavadban A világ kincsét együtt nyertem.   Ezért olyan ma a szívem, Mint piros virágú új csoda Mely hervadó, búsuló kedvvel Nem hervadhat el soha,soha.           

 De furcsa így: unalmas délután Tudni jól, hogy már mit sem hoz az élet S mégis csak vágyni az élet után Elhívott, meddő akarat vagyok.   Életbe dobtak bősz végzet-karok Elhullott álom, titkos, kósza cél Ember, ki él, de nem tudja miért Én minden örömöt csak félig éltem.   S amíg fél szemem a perc titkába mélyedt A másik fél már kereste a Véget A minden dolgok végét.   S csak a fél karom ölel forró vággyal A másik fél kétkedve megremeg S öröm-temetős, sírós ijedten nézi.

 Téli éjjel. a hold a függöny egy vékony hasadékán görbe szemmel mered a párnámra titokzatosan, mint a tolvajlámpa.   Két ház árnya hajlik össze a falamon pletykázó öregek. Nagy fejeik közt fényhasadék, merül ki a holdból.     Tágranyilt, éber borzongással lesem a falat mintha várnám, hogy megcsókolják egymást az öregek, a házak.   Fekete csík villan közöttük gyorsan, sejtelmesen, mint a futó csók valami átugrott a tetőn.   Talán egy macska volt, talán téli körútjáról hazatérve részegen farsangolt s átbukott a fényhasadékon a halál