Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

A ki nem mondott szó mélyre száll, bár útja csenevész. Nem tudja senki, merre vész, labirintusban kering tovább, s mélybe száll, s mélybe száll, ahol észrevesz, ahol rád talál. Ma még az árnya itt osont, holnap a falat dönti rád a ki nem mondott szó, lesz a  gyilkosod. Fölébredsz rá, de csak a melled zihál, csak a szíved veri a riadót. Minek összekötni a képek zilált sorait, az álom az örvények felé ránt, hol a sziklák fölhasadt vize rejlik, utána  mélybe hull, hogy megremegsz talán s a melledben egy száműzött szó vágya fáradtan liheg, mely gyilkolja szíved.

Csak gondolom ,hogy vagy nekem ébresztem magam, testem engedelmes bár kellek ,érzem ahogy áhító szemed tüzesen, éhesen egyre türelmetlenebb.. A tiszta szemed nálad  csak szegénység de semmi-sem-olyan-mint ahogy-kellene menekülni leszek kénytelen valakihez, hogy értelmet adjak saját keresztemnek. Hatásos-e  a szemed titkos figyelme hatásos-e figyelmed ha oly  nesztelen még sírok,lázadozom,morog bennem az  ösztönöm "  de mindig újra ébredek. Bár tudom-igen, hogy mi lesz a végzet s tudom hogy a legtisztább  őszsejtek   is árulkodhatnak jóságos szemeidről üveg tükör helyett más szeme-tükréről. Nézem csalódva szemedben a vétket s hangtalan mozgó szájad ürességét, ilyenkor hátrál a tested képzeletemben tested új illatot hoz,s felébred félelmem.

Nehéz őriznem lényem minden rekeszét karjaid meleg öble, jó volna ha  körülölelne s nézhetném magam, szemedben ihletét. Állok ,  előtted reszketve, kétségbeesve békén fürkészhettem benned s  egyformán nézhettem de csak a lényeg lényegét  mondhattam el. Kihűlt a láz: s én  nem hiszek semmiben arcomon csupa cirógató vágy, nemcsak tüdőm zihál, jámbor kapzsiságom: mindent magába zár. Félelmem, mely eddig kifelé leselkedett ma befele keresi melegséged érzem még, ó érzem már hogy csak emlék mindez, tompuló kép. Győztem? nem  győztem! Más verembe estem de bennem kering véred, kinőttem abból, ami  most semmi se menthet karjaid közt botladozom vesztességgel. [W.B.] .

A zöld erdőben ott,nem én szerettelek ázott testem szerette benned az életet, az életet, az erőt,rettenetes csodád a szót, a drága szép szót:ifjúság,ifjúság. A ritmus ami vitte  tested  áttüzesített, a kedvet mely  benned,bennem nevetett, a színt, arcod színét,  ajkad pirosságát mert az én ajkam vértelen s testem sovány. Fiatal hamvas arcod borostás  mosolyán fény szórta be a földet, lábad  erős nyomán, veled együtt derült fel bennem a szerencsém beteljesedett,közel éreztem magam hozzád. Azóta is az ifjúság itt kering s nem kérdi hogy lett volna szebb s én sem kérdezem és hogy ezután hogy lesz, azt se kérdem a szívem elvérezne a sok "miért" keserűen. .

A szék hátán állva, a szekrény tetejét tisztogatta éppen Ági  amikor legelőször eszébe jutott, hogy elválik az urától. A szék egy kissé megingott alatta, de nem szállt le, folytatta tovább a porolást, s ezalatt egész világosan ezt gondolta magában:  - El kell válnom tőle, mind rosszabbul megy minden. Legfőképpen az keserítette el, hogy nem nem  törődött  semmivel.Nem érdekelte semmi ,a társkapcsolatukban. Legfőképpen az keserítette el, hogy nem  tudott  tisztaságot tartani maga korul.. 50 lejes cseléddel kellett bíbelődnie, aki még törülgetni se tudott. Az ágy és dívány alatt nem akart seperni soha. A kétszobás lakásnak nem volt előszobája, a konyhán át, étel szagon keresztül kellett bejönni. Két éve, amióta férjhez ment, sürgette férjét egy függönyért, mely kettéválasztja a konyhát, hogy tisztességes emberek is betehessék hozzájuk a lábukat; - nem lehetett venni. Nem lehetett tisztaságot tartani, nem lehetett becsületesen kitisztogatni sem. A Ferinek a férjnek éjjeli szolgálata

Még számolom a fák leveleit, a vadalmafa is még termel a kerti krizantém fényt keres , s buzgón nyitja őszi színeit. Diófáról pottyannak termések a súlyaiktól mélyen meghajol keményen virradnak még napok s kéklően hajladoznak füzek. Ereszkednek szürke árnyékok alkonyban tornyosulnak fények tulipánok szűkítik kelyhüket szirmaik oly szárnyaszegettek. Lassan csend honol a sötétben ősznek szaga párásan széled , csaholó ebek társat keresnek házak ablakai sárgán derengnek. Lángol az ősz hajnalba üget bóbitás vadlúd búsan integet , pirospozsgás harmatcsepp között hűvös reggelben ágról diók esnek.[W.B.]

Egyetlen húron pendül életünk mit olykor oly könnyen megvetünk fájó gondok közt állunk meztelen kérdéseinket befele kérdezzük. Válasz nincs ,csak emlékek tette tör magának utat, buggyan felszínre gyakran érintve a horizont szélét keresve magának saját megértést. Holt idők küszöbén néha világit valósan tapintható okok hibái, ismeretlen ellentétek jövőt ígérnek kiszabadítva egyéniségünk igéit. A test érzéketlen nem sejti e csodát van és mindig volt halhatatlanság csak keresed a választ s megbocsájt míg válladon cipeled az idők súlyát.. Mert rabok vagyunk magunk lelkében válaszunk nincsen csak igaz történetek az örömből mindig varázsigék kelnek körülötte lengünk láthatatlan kötélen. E zord világon minden mi vagyunk kik egyforma időkben várakozunk, ezért fogadjuk el egymás örömeit egy kis mosolyért s megtisztulásért. [W.B.]