Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Pipacs vagyok, zöld mezők virágja egy éjbe lövellő, izzó sugár, mely rést szakít, végtelen sötétben és őrjöngve kígyózik és harap. Pipacs vagyok, lehullott üstökös, lidérces lámpa, felgyújtott oltár, belém szállnak égőpiros lázak lázasabb vagyok a sárga holdnál. Pipacs vagyok,piros álmok sarja napos vágyaktól bíborló rózsa. vad lángok öblén hal mártírhalált rubinos szívem, a könnyes bohó. Pipacs vagyok, pirosló mohó láng, toporzékol bús sötétben a harag, mely rést hasít, síri éjszakában és sóvárgón kígyózik és harap. Csak égek, égek olthatatlanul, amíg egyszer elszáradok árván egy halvány füstcsík végső sóhaja, s pipacsot fest, fekete füstcsóván.

Amint a padon összekuporodva, kínnal betűzi a durva fa papírra nyomtatott ponyva regényt, lassacskán kifelejtkezik facér életéből. Viktória hercegnő, Rimini gyöngye a regény hősnője, és Zsuzsi aki csak a megfelelő okmányok híján nem lett utcalány s még a vezetéknevét sem tudta bemondani a rendőrségen, most észrevétlenül átalakul Viktória hercegnővé. Kétes tisztaságú képe, ripacsos keze habfehérré változik, csenevész formája isteni  termetté s érdes hangja csengő muzsikává. - A szemem marad - gondolja olvasás közben, mert roppant büszke sötét, mély szemére.  Szebbnek ítéli Viktória hercegnő hideg kék szeménél. De démoni sötét szemén kívül mindene megváltozik. Ruhája brokát selyem, rézfüggője ragyogó briliáns, és mert - amint a regényben olvasható - férfi nélkül a nő nincs felöltözve: maga mellé képzeli Alfréd de Janiére márkit, aki repülőgépen érkezett Rimini gyöngyének meghódítására. Messziről, a liget mutatványos-bódéiból, nyekergő síp ládák pacsuli hangja permetez rá,

 Mennyi izzás kering körülöttünk, s a szívünk belülről izzadnak s pontban zsugorodnak titkok csillagok közt szétszóródnak szemeink egymásba villognak, s oly kéjben játszódnak, szavak nélkül. Mert fájnak a kimondatlan szavak s féltemben feléd fohászkodnak de óvakodj tőlem,mert akarlak s ha az idő téged is megkínoz mind idegenebb leszek neked szüntelenül felejtenél csókok nélkül. Mert annyi ibolyántúli fények remegnek kergetőzve a mindenségnek éjszakáján , s összezavart kigyúlt érzékeim feléd hajladoznak szerelmesen és szétrobbannak sürgetően, remegő húsodba marva fájdalmam. Mert mindenhol csapdák vannak egymásba csapodnak hasztalan a megkínzott gondolatok, de testemből kirobban az akarat villámló csillagaival, és szélben keringenek ziláltan míg érzékeid nyirkos zugába viharként becsapodnak, meleg akaratodba.

Mennyire kevés az élet, napokon milyen sok fájdalom egy alkonyon sok évek alatt figyeltem ,és látom köztünk fehér fátyol búcsúzáskor. De jól esik ha nyári éjszakákon hogy megjelenik egyszer alakod és ölelkezünk mint régi a nyáron és te mosolyogsz és elfogadod. Ha dolgozom, ma már hiába várom, egyszer se sétálsz át a szobámon,  napközben sietve haza igyekszem nem tudom soha otthon leszel-e? Ez az életem, amely most tétovázva gyorsan leszálló délutánra döbben, mindebből hogyne ismernél többet az aki mindig hasonlít önmagára. A búcsú fénytől kábultan figyelem szeretném tudni, mivel és kivel találkozik a már nem messzi ködben, amikor semmi nincsen útközben.

Selymes szellő vagyok füledbe súgok, mint arany napsugár csillogok arcodon, érzem én, látom, hogy elzártad lángod de már nem lobog , és feszíti alkatod. Te, ki erős vagy, nézd, szomorúan járok simogatom arcod, pattannak titkok hogy elzártad tüzed,látom én jól látom sok ránc takarja már magas homlokod. Legyek a tiéd, lelkem,körötted táncol add vissza nekem megszokott mosolyod majd dönteni fogok, de reád gondolok  ösztönök korbácsa kerget olyankor. De ha így van, akkor a paráznaságról szerelmünk nem mondhat le semmi áron, cinkos fellegek közt romantikát várok veled érzek szerelmet a Világon. Téged kívántalak meg, hozzád szaladok és érzem hogy győzelmem beléd hatolt, de a szép magány egyre magamra hagyott nem borogatja lázam okos tudásom.

Az élet szomorú,száraz ágak ringnak lelkem bánatos nem találom a szádat támolygók az utca kockakövezetén kereslek mindenhol,  eldobom verseim. Kávézóban ülök körülöttem üres, szívemben születik ártatlan mesevers a nap csak annak süt, ki kitárja testét aki méltó arra, hogy megemlegessék. Eltűnt idők nyomát sohase keressed azt aki zaklatott szívvel vétkeit feledi keserű a szám mégis a szádat keresi ne hagyj el soha,nem tudsz elrejtőzni. Észre sem vetted az ige boldogságát. gyorsan szaladsz, hogy valahová elérj, lassíts, várj rám ,az élet nem versenyút halld meg a zenét  mielőtt elillan. Megfékezhetetlen vágy sürget keserűen megbújni testedben míg felmelegítlek, de ne tudd meg soha hogy torvényesen keserű szájízzel édes álmot keresek.[W.B.]

Húsz év előtti slágert nyúznak. De ma szívembe vág groteszk,bús dallama, akkor divat volt, meg kellett hallgatnom ma tiltott honvágy, szabadsági álom. Húsz év előtti slágert nyúznak. De ma szívembe vág groteszk-bús dallama, akkor divat volt, meg kellett hallgatnom ma tiltott honvágy, szabadsági álom. Hogy megváltoztak unalmas ütemei ma koldus játssza, csőcselék figyeli kegyetlen, felszámoljuk s lehet a többin nevethetnék , de nem tudok nevetni. Egy egész jazz- band. átírva gitárra az én dalom, de kissé  amerikanizálva nemcsak hogy a gitár húrja sír, eped a szinkópákat visszaveri fája,s elreped. Mennyire fáj ez a lopott muzsika sírva mereng a szegény kozmopolita túl későn érti meg, hogy többet érne egy keringő, mint a gitáros gitárja. A művészeté legtöbbje játszva győzi mint egy jóféle ringyó, oly vérbeli, nagy önkívületét, s a mámoros ájulást lassanként érzi, nemcsak hogy mímeli.