Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Zoltán nem így gondolta,ezt a kapcsolatot.Mindenre gondolt csak arra nem hogy komolyan beleszeret ebbe a lányba, De nem mehet a végéig,mert nevetséges lesz a nagy kor különbség miatt ,meg a lány származása miatt.Mit szólnak majd ügyvéd  barátai ha meglátják ezzel a kis furcsa teremtéssel ,aki inkább hasonlított egy táncos nőre t egy kis  ártatlan  óvó nőre .,nem beszélve a koráról, Erezte hogy a vágy ami vonzza most is a lányhoz mar nem neki való.Túl vén az ilyen szerelemre. Elhatározta hogy szakít a lánnyal,bar minden porcikája tiltakozott. De most mar úgyis mindegy volt mert ,  Zoltán a higiénikus életmóddal  felhagyott akkor amikor összemelegedett ezzel az angyalkával, ami   az  egész életét  megváltoztatta. Már nem volt az a fitt ,egészséges ember mióta megismerte a kis Icukát..Minden vonalon fölhagyott. Rendetlenül aludt, sokat szivarozott. Tudni kezdte, hogy van szíve, azokból a fájdalmas, hosszú nyilallásokból, amelyek néha elállították a lélegzetét. Keserűen mosolygo

Egy napsugaras röpke percén a kacajos jókedv havában bejöttünk ide is. azóta makacs kísérőnk lett a bánat. Bámész-könnyelműen bolyongva elengedtél egy pillanatra, közénk hullt egy kemény üvegfal erőnk, kínunk áttörni gyatra. Tükör falak torzzá lapítanak, az arcomat mélára húzzák, a szívedet gömbbé dagasztják s Damokles karddal koszorúzzák. Mellettem vagy, látom az arcod kezem feléd nyújtom remegve, de, itt a fal: kemény, hideg, lehull a lelkem szárnya szegve. S tovább megyek száradt torokkal. Sátán vigyorog az ablakokban. „Bár halni tudnánk szépen együtt" fohászkodom vággyal, titokban De nincs remény, csak rémület minden küszöb alatt "halál-lyuk, mi vakmerőn járunk közöttük, de jaj, egymást meg nem találjuk

A kert lombját alig festette még át piros-pettyesre a közelgető tél. mocsarakban brekegnek még a békák s a kis, alföldi városban a főtér árasztja  aszfaltozott  nagy tereknek szúrós szagát. Néhány sötét fejecske bukkan eresz mögül. Durván zörögnek az autók s keringve száll a fecske. Édes, arany verőfény! Dúsan árad. Fellendülnek az éles, hosszú szárnyak s már a fiókák tolla is acélkék. Csivogva szállnak. S lányok megbámulják, amint szelik az ég halvány azúrját, hogy vágyuk déli tengerét elérjék.

Ki emlékszik ma a régi filmekre emlékük néha szívembe visszatér, s a vásznon látom a királyt a lován vállán arany köpeny,feje koronás. Majd egy cowboy lovagol ,akár a nyíl ugrik vakmerőn kocsikra, kezében íj, megremeg idegem s egy pillanatra hirtelen üresen forog a filmszalag. Hiába sok szerep, sok régimódiság eme büszke kor már nem tartja nyilván nem őrzi szó, semmi kép, sem költemény, egy ifjú életnek gyermekes lázát. Bennem él a láz, mely kiskoromban égett, gomolygó hősvilág, rengeteg mozikép, miként őrizzük ködös gyerekmesénket úgy őrzőm szívemben a híres filmeket.

Február van, bennem ismert tudat hirtelen váltja a havát, esős vigasz mindennek élén az ellentétbe reped, februári hónap első hete. A szín és szag, egy percé mint télen bűvös szépségét ilyen hitelesen mutatja kegyes erejét nekem és nyugalom árad szét a szívemben. Mint új vigasztalás, új győzelem azért, amiért hadba szállt ellenem, még meg sem jelent, máris elítélt felelete, hogy most is itt van bennem. Soha még ilyen olvadt fényű hold édes illatával még soha nem volt a februári szélnek földi szerelme mely engem oly kegyesen beborított.

A tó felett szürke felhők gomolyogtak, sötét takaróként borulva a víz fölé. Majd a fent tomboló szélvihar szétszakította a felhőket, ezek most mint füstölgő pára úsztak szerteszét, hogy pillanatok után újra elsötétítsék a fehéren fodrozó víz tükrét, keskeny úton por felhő gomolygott. A fiatal orvos rá sem nézett a háborgó vízre, a parton megállt, levetette a kabátját és úszó trikóban indult a víz felé. Hosszú haja lobogott a szélben, csupasz lábával keményen lépkedett a kiálló rögökön, azután egyenesen beugrott a tóba. A víz nagyot loccsant, egy pillanatra eltűnt a fiatal férfialak, azután felbukkant és hatalmas csapásokkal a tó közepe felé úszott. Néha lebukott a víz alá, majd a hátára feküdt és nyugodtan, a karjával alig tempózva bámult a felhőkre a feje fölött. A tó közepén tornyos fa házikó állott egy kis szigeten. Az orvos a szigethez úszott, kiugrott a partra és a keskeny csigalépcsői; feljutott a torony erkélyére. Egy ugrással fenn termett a korláton és hatalmas ívben belevet

Csinálhatsz, amit akarsz végre, nem zavar szemtelen nézeted, bűnbánatom a zsebembe rejtem, ha netalán elfogna védekezésed. Kiütött a csömör piros ajkamon, mégis kockáztatsz ártatlanul, gondolod, nem vagy énednek ura, hadd, hogy magyarázzam meg újra. Gyakran ébredek hétköznapokon mázlisan, bonyolítom a mondatod, mondd, miért dereng fény arcodon, mikor még a bókod is ártalom. Vedd kihívásnak kemény szavaim, fesd az ördögöt gyakran a falra, mérgezd meg vizemet határozottan, s gondolj a félszavaim kiáltására. Fond magad köré sok lódításaid, mik legyenek neked boldogságaid, csábításaid fedezzék ostobaságaid, durrants, hogy hallják kiáltásaid.