Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Amíg az utat rovom fáradtan, csak úgy hirtelen akaratlan gyakrabban kapom rajta magam hogy gondolok sokat múltamra. Hogy a jövővel nem törődöm, boldog lesz-e, vagy boldogtalan hogy törékenyen de, tettre készen nem az eget nézem merészen. De szomorúan hajtom meg fejem, kibékülve a múlttal, a mával, barátkozom a föld szennyével mely valamikor eggyé lesz velem. De a régi, boldog napokból csak forró, szép emlék maradt, esőcsepp mind fölszáradt a rétről, a déli nap égető melegétől.

Szőnyi Eliza beiratkozott végre az egyetemre. A folyosón sokan várakoztak tanév kezdéskor. Első nap furcsán, idegenül érezte magát. Ott ténfergett a folyosón. Várakozott, hogy előadásra mehessen. Többen is  ténferegtek ott. Hosszú folyosó volt. Nagy ablakok. Előttük asztalok. Ezek előtt székek. Egyesek a székeken ültek. Mások nekitámaszkodtak az asztaloknak. Néhol csoportba verődve beszélgettek. Fiúk, lányok, vegyesen. A folyosó túlsó végén megpillantotta Mendel Böskét. Egyetlen ismerősét. Rossz volt így magányosan. Hozzá akart menni. Mikor félénken elsettenkedett az álldogálók előtt, mindenki őt nézte. Rátapadtak a szemek. Előadás alatt is nézték. Szorgalmasan pirult. Jól állott neki. Finom bőrén egyszerre piros foltok gyúltak. Hosszú pillái riadtan takargatták fényes, acélszürke szemét. Formás, duzzadt szája meg-megrándult. Jobb felé mindig. Valami szomorúságos vonás lopózott ajkai köré. Óra után behúzódott egyik ablak mellé. Rákönyökölt a karfára. Az udvarra nézett

Évek jönnek, évek mennek és elszállnak a régiek, kit szerettem életemben az tőlem mindig elsiet. Búcsút int lecsukló kézzel, fél kalappal elköszön bandukol a széles úton eltűnik egy kis résen. Évek jönnek, egyre újak, nem nézik hogy mire vársz finom lábnyom halvány rajza nyomtalanul mást kutat. Cudar szellő száguld rajta szöges bakancs tapossa, a még nemrég boldog évek elszállnak mint út pora. Egy új tavasz érkezése mindig hoz új bekezdést s aki már túl járta kedvét eltapossa a sok vészt.

Futószalagon gyártott érzelmek halmozódnak egyre undorral felém dicséretes ha tőből lereszelnek ebben én is cinkosuk lehetnék. Mindannyian, de nem ép összesen, szép szemöldökű szoknyapecérek, részeg tekintetű eleven emberek előtt, gyönge a nő és tehetetlen . Trágár szavak sodort bajusz alatt tántorgó léptek ,cselekvésre készen vöröset látnak,dagadt szívek vernek hirtelen tettek, imbolygó léptek. Az agy lüktet tompán a halántékon megindult nedvkeringés csontokon, izzadt kezek , homályos látomások sejtjeiket ajzó szörnyű démonok . Nem mindig engedheti magának de az alkalom jó fényűzés lehetett, lámpa nélküli sötét úton, szerenád hallszik, gyönge sikoly mellett.. Sötéten egyre halmozódó fellegekből az újhold is sápadtan kandikál elő összegubancoló testek kíméletlenül durván egybefolynak a cél érdekében.. [W.B

Hadakozni szeretek Világgal,kimérten szélviharként állok     esőben meztelen , jeges termésnek töredékén tevékenyen megállítanám az Időt engedékenyen. Fáradt arcomat tenyeredbe tenném de győzhetetlen vagyok legyőzötten megbűvölten az elvarázsolt égen, a dús fellegek enyémek az éjben . Mert bölcs isteneknek szülötte vagyok megengedett hogy sorsomat én íróm , vad orkánoknak szerelmetes keblén, ápolgatnám fájdalmam megelégedvén. A haragjaim dúsan szaporán terhelnek, bár harcommal élni bármikor merészelek, ostorral kivívnám a tenger vad haragját hullámaival fedném be arcom aggodalmát. Nem unalmas éltem, de harc lesz vesztem, az élet mindig buzgón felülkerekedik az ostora keményebb, több ,s beteljesedik mit tervezett és vitatkozik halkan velem. És így én leszek a legyőzött a semmiben testem megtelik csúf sebekkel sebtiben, mártirságom ott hagyom holtamig veszni, de kínomban minduntalan fogok sírni.

Szönyi Eliza beiratkozott végre az egyetemre. A  folyosón sokan várakoztak tanév kezdéskor. Első nap furcsán, idegenül érezte magát. Ott ténfergett a folyosón. Várakozott, hogy előadásra mehessen. Többen is  ténferegtek ott. Hosszú folyosó volt. Nagy ablakok. Előttük asztalok. Ezek előtt székek. Egyesek a székeken ültek. Mások nekitámaszkodtak az asztaloknak. Néhol csoportba verődve beszélgettek. Fiúk, lányok, vegyesen. A folyosó túlsó végén megpillantotta Han két. Egyetlen ismerősét. Rossz volt így magányosan. Hozzá akart menni. Mikor félénken elsettenkedett az álldogálók előtt, mindenki őt nézte. Rátapadtak a szemek. Előadás alatt is nézték. Szorgalmasan pirult. Jól állott neki. Finom bőrén egyszerre piros foltok gyúltak. Hosszú pillái riadtan takargatták fényes, acélszürke szemét. Formás, duzzadt szája meg-megrándult. Jobb felé mindig. Valami szomorúságos vonás lopózott ajkai köré. Óra után behúzódott egyik ablak mellé. Rákönyökölt a karfára. Az udvarra nézett. Tenis

Mert hiszen úgyis mindegy, volt Zoltán a higiénikus életmóddal az egész életét  megváltoztatta. Már nem volt az a fitt ,egészséges ember mióta megismerte a kis Icukát..Minden vonalon fölhagyott. Rendetlenül aludt, sokat szivarozott. Tudni kezdte, hogy van szíve, azokból a fájdalmas, hosszú nyilallásokból, amelyek néha elállították a lélegzetét. Keserűen mosolygott.  „Túl hatalmas szellemet idéztem,-gondolta. - Ez a  kis boszorkány el fog pusztítani." Nem ment orvoshoz. Nem vizsgáltatta meg magát. Úgyis tudta, hogy az állapota veszedelmes tempóban romlik, á vérnyomása nő, az idegei elvesztik régi, finom nyugalmukat. Tudta, hogy mi a baj, és azt is tudta, hogy mivel lehetne ezen a bajon segíteni.Visszakapni azt akire annyira vágyik. -Nem lehet,nem lehet -horkant fel benne a józan esz. De szakítani még sem akart a lánnyal. Ragaszkodott hozzá, megszokta, mulattatta. És amennyire összetörte a fizikumát, annyira lángra lobbantotta az önérzetét az a valóság, hogy ötvennég