Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Csak rám tekintesz, és már nem vagyok, csak rád tekintek, és már nem találsz, madár vagyok, mely röppent s lebukott a vízre rá , vagy egy szárnyvillanás. Észre sem veszed, hogy veled vagyok, elhaladsz mellettem, és meg se látsz, csak átvillámlom feletted a gondolatot, ennyi közöttünk az egyszerű találkozás. Szerettelek s te már rég nem szeretsz csókoltalak de az én csókom elveszett csak egyszer láttál, s egyszer láttalak. De annyira elég az, ami szádra ragadt s csak annyit őrzöl ,amennyit te akarsz amennyit forró szíved s lelked felkavar.

Az éjszakával küzd, olyan árva fénye, hogy eloszlassa, nincsen rá reménye, sötét az éjszaka északra ,délre szegény sarki lámpa nap lenni szeretne. Miért is gyújtják fel, miért izzik lángol? minek is sugároz annyi fényt magából? Gőgös város uraknak úgyis csak vicces Gyávának, tolvajnak, éppen veszélyes. Mégis csak világít, mert ez lett a sorsa, Míg egy nagy vihar majd őt is elsodorja. Vagy egy szép virradat lesz az éjszakából És akkor a lámpa elalszik magától.

Négy színes fal, ablakon függöny bent az ember egyre üldögél, nézi a napfényt, mely nem él várja a napot,ha szabadul még. A szoba tágas,az ablak is zárt minket négy falnak határa tart, ketten vagyunk- egy magányban mint a börtönben, a magánban. Így ülünk egymással,szó nincs lelkünkben félelem,elnyúltan, csak színes televízió monitora hosszú rémhírekkel ijeszt ránk. Haragos szél cibálja kint a fákat a márciusi hólepel még friss, megkondul a város sirató harangja, vajon kit temetnek késő éjszaka? De mennyi érzés fut át az agyba semmi különös ,nincs benne csoda az élet a halál apró halk villanása és ledönt minket az élet erős óriása.[W.B.]

Volt egyszer egy kis százszorszép, olyan zöld levelű kis százszorszép, sárga volt a fejecskéje s ragyogó harmatcsepp a kelyhében. Egészen magában élt a száron egy öreg aszott nagynénjével. Apját, anyját, még midőn százszorszép bimbó volt, leszakasztotta a virággyűjtő professzor s öreg nagynénje nem győzte eléggé beszélni, milyen jó dolog az, ha professzor szakasztja le, könyvbe teszi és sokáig-sokáig megőrzi.      Egész nap azért zúgolódott, mert a száron hervadt el, s kis unokatestvérét egyre intette, tegyen meg mindent, hogy a professzornak    tettszedjen  meg , hadd szakassza le és préselje meg.      Százszorszépnek nem volt ám kedve mindehhez.Jobban szeretett körülnézni a szép zöld erdőben, bújósdit játszani a Mária bogárkákkal, enyelegni a napsugárral, egy szóval szabadon örülni és boldog      lenni, mint ott benn valami növénygyűjteményben összezsugorodva unalomból meghalni.    Százszorszép idővel öregebb lett, nagynénje pedig meghalt. Előbb kis unokatestvérét megáldotta s

A tél és tavasz között komorság és vígság mögött, kopár fák és nyíló ég közt testembe egy álom szökött. Csak a hold a tanúm nékem, hogy könnyezni kezdett az éj csillagok közt megbújt felhő vágyból kéjbe könnyezett Ö. Hol itt ,hol ott órák alatt kiáradt víz reánk szakadt, elsuhant velünk nesztelen csónakunk, úgy könnyesen. Fércelt szerelmünk árbocán kacsintott ránk a hold sután tél és tavasz közti éjben megfürödtünk a szerelemben. Hajnal és napnyugta között csókot szórtunk az árboc fölött mélyvörös lángra gyulladt a szende csónak , s egybekötött. Azóta ott alusszuk álmunk s holnapot keresve suhanunk vágyainkból új vágy repedt könnyes vizünk szeretkezett. .[W.B.]

Csak egyszer lennék szabad, lazítanám el magam, csak egyszer emelném karjaim, körbe ölelve a hajnalt, a távoli ég alatt. Csak egyszer lebegnék lazán a ködös sötét ég alatt , tele torokkal kiáltanám  az időnek kusza morajlásában; fenn maradtam. S ha szótlan csókok hullnak, az eltévedt idő arcáról nem keresném hol vannak, csak kábán valóra váljanak, s ne hadakozzanak. S a mosoly mi húzódik arcomra, szerelemmel átfogott karok, s ölelik szívem bódultságát szín nélküli álmomban tarkán s a szélben ringatoznak. Csak egyszer tudnék kiáltani, félholtra vergődve bódultan, s szomjas csókokkal szabadultan, sorsomon elmerengeni sápadtan de nem védeném magam.[W.B.]

Álmos esti zsongás árad szerteszét félig alkonyat van félig csendes éj édes, hosszú csókot vált a két világ két szerelmes:a csillag és virág. Remegő aranyfény bújik lomb alá, színesen hinti szét a rózsák illatát, minden kis virágban forró vágy fakad már suttog a szél is karcsú fák alatt. Fény takarja át lent a völgyeket lelkünk ott ring a zöld mezők felett könnyen lebegünk, mint éji bogarak melyek estidőben messzire szállnak. Látjuk felettünk már a csendes űr lelkünk részegen még feljebb repül s a csillagok közt messzire haladva ráhuppanunk fent a tündöklő Tejútra. Részegség fogott el és megállított csodás pillanat volt régóta áhított megszólaltál: búgva szállt a hangod kacagva hallgattam a mély harangot.[W.B.]