Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Leheleted legyen forró égessen , a szájad pajkos álom ébresszen . Ölelésed  legyen lánc mely körül fog , lakat is legyen rajta, tiéd a zár. . Vágyam ébresszen benned kegyelmet, kezed kösse kezemhez  a bilincset. Ne engedj el, ha esetleg  tévedek, bocsáss meg nekem ha eltérek, Olyan vagyok mint egy sugár valóság, körülöttem mágnes vibrál tágasság, Ha könnyem földbe szivárog ássad ki, szerelmemet és lelkemet emeld ki , A fényt, akár mily kicsinyke éleszd fel, ingatag testemet , mi picinyke találd meg, Ne engedd a tévelygésem vezessél, ha kiszáradnak könnyeid  jelezzél . Vérrel fogom visszafizetni ígérem, , a bilincset kezeimről   ne bontsd ki .[W.B.]  

Oly forró a szenvedély lángja fölcsap, törtet feléd, de lelkedben, ami marad felejt hűtlen, mert oly gyönge néha tested langy fénye csak egy hullámsodrás mámora az áldott kis csoda, ami eltévedt, s bánatba torkollik tova. Oly szép a mámor csodája, furakodik halkan és mint bomlott nyáj barangol szíved raktárába, de oly gyönge a szíved, nem bírja lüktetését majd csendesen suhan karjaidba, hűtlenül eltűnik tántorogva a nagy sodrás hullámaiban. Minden csak percek zavara, mert nyargal az idő, könnyen illan lángolatlan, s hiába kergeted szomjasan, eltűnik a fénytelen alagútban, s döbbent arcod sápadt színben hallgatag, már nem szorítod markodban a szenvedély mámorát, de tudod, nem lesz több ilyen soha.  

 Világosodik már a hajnal, nyílik szeme színe s bimbója kibomlik hűlt helye az éjnek,rémek,  árnyak  nyomát bottal ütheted nyugodtan. S a reggeli szellő is serényen válogat lobogó sörényével a cél s az üldözött  gondolat, akár a légszomj, akár összhang, véres idill s félelem egyformán fojtogat. Becsukja  perzselő  hevét a Nap  heve, zavartan tolakodnak vissza   az árnyak, a csapdába zárt  pillangók keservére vesztébe  szalad a bosszúálló indulat. A hangulat, maga sem lázad elvégre csupán-csak mulattat mint igaz beszédben a hangsúly, figyelem és lélek együtt és külön, tisztán kihallható,  erkölcstelen. 

Zárt autóban összezsúfolt kis csirkék utaznak, biztos egyetlen végzetük felé, a sok rácsos vasrekeszekben pihegnek, nem csipognak,de izgatottan lihegnek.   Zárt kocsi mögé húzódtam egyenest nem előztem,szívem nyugtalan lett, egy adventi ünnep kora délelőttjén sok fehér tollpihe a hajam befedte.   Visz minket a gonosz, erősen csipogtak: hiába csipogunk a világ nem velünk tart, tápláljuk egymást, kis sorsunkba harapva pici tollpihék,bilincsbe zártan, zavartan.   Minden mindennek része, és egészbe egymáshoz tapadva halálfélelemben, tollpihék szállnak közöttünk leverten míg sötét vér csillog fehér tollpihékre.

 Lakat nélkül szabadon állnak a polcokon  emléktárgyak, kitartanak mellettem, a gond gyötrelmei vigyáznak ,s a szél valami régi forró csókokról suttog,s elporlad tőle a csont. Eljön az én időm is, megöregszem nélküled, mértéket vesz rólam a halálhoz az életem mert,csak az igazolhatja gyönyörűen, édes szerelmemet,mit semmiért sem adhatok. Az ablakhoz ütődő elefántcsont fehér nesz egy valaha szeretett személy nevét szólítja feketék az ingó árnyak, de porcelán fehéren hallgat minden, ami eddig sem volt beszédes. Legtöbb perc  várakozással telik, csalódások lassú kora  végez terveiddel, elszárad a rózsád amit a remény idején öntöztél s legtöbb időd gondokra megy el,s egy árny tárja feléd karját. Vágyaid gála üzenetét bekormozta az elmúlás fagyott ágakon nagyot roppant a kétségbeesés, de aztán a jég kiengedte rabságából a faágat s a megfagyott tócsákban minden újjászületés.                          

  .Az erdő lombját,alig festette még át rozsdavörösre a közeledő őszi lány, sekély tavakban brekegnek már békák a nagyvárosban bűzlik minden kanális.   Csak a szeméthordók terjesztik az utcán kellemetlen szagot.Néhány sötét fejecske bukkan eresz mögül.Hangosan zörögnek az autók. S keringve száll egy gerle pár.   Kedves arany verőfény!!Boldogan árad, kitárulnak a fekete hosszú szárnyak s már a fiókák tolla is varázslat.    Csicseregve szállnak.S gyerekek bámulják amint átszelik az eget s annak azúrját hogy elérjék vágyuk déli otthonát.

  Hadakozni szeretek Világgal,kimérten szélviharként állok esőnek meztelen , jeges termésnek töredékén,tevékenyen megállítanám e ronda Időt engedékenyen. Fáradt arcomat tenyeredbe tenném , bár győzhetetlen vagyok legyőzötten mert megbűvölten az elvarázsolt égen, a dús fellegek enyémek az éjben . Mert bölcs isteneknek szülötte vagyok megengedett hogy sorsomat én íróm , vad orkánoknak szerelmetes keblén, ápolgatnám fájdalmam megelégedvén. A haragjaim dúsan szaporán terhelnek, bár harcommal élni bármikor merészelek, ostorral kivívnám a tenger vad haragját hullámaival fedném be arcom aggodalmát. Nem unalmas éltem, de harc lesz vesztem, mert az élet mindig buzgón felülkerekedik az ostora keményebb, több ,s beteljesedik , mit tervezett és vitatkozik halkan velem. És így én leszek a legyőzött a semmiben , testem megtelik csúf sebekkel sebtiben, vértanúságot odahagyom holtamig veszni, de kínomban minduntalan fogok harcolni.