Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Pusztultam volna el palánta-koromban: Vesztem  nem  fájna  most  százszorta  jobban, Olyan  megtört  vagyok  s  olyan  erőtlen  Én  Istenem,  hát  én  csak  erre  nőttem? Almom  volt,  milyet  csak  fenyőcske  érez Lesz  koronám,  sudár,  szép  sok-sok  éves, Most vége testem roncsolt, földre roskadt Paraszt  lábak  durván  reám tapostak. Sorsom -  ej,  kár  ha  véle  még  törődöm. Hisz  nélkülem  is  megy  minden  a  földön. Kár  még  az  is,  ha  mozdulok,  remélek  Felállók  úgyis,  mindig van  :  Élet!

 Hiába küzdés, lázongás, ima, könny, elszántság, álmatlan éjszaka a sors nem tér le útjáról soha. Hogy építek majd fellegvárakat?   s buján hintem álomvirágaim, s hogy fakó-virágból készült glóriám ezernyi bimbót hordoz ágain,  egyszer szürke rommá omlanak   a délibábos álompaloták s hogy vér nélküli vágyaim után Zilált lélekkel bukdosóm tovább s hogy majd, mikor nem latja senki sem.   Sírva nyomom fejemre a kezem. s hogy sok, ködpárás, szürke hajnalon a fájdalommal mint ölelkezem: Valahol fent, a csillagok felett.   Látták idétlen idők távolán, valahol már megírták sorsomat. amikor én még vágy voltam csupán, nem tudhattam mi vár majd ream.

Ázott,  csatakos  szerteszét  a  táj, fáj a hó  és  fáj a tél.   a  szél fütyül, az éjszaka hideg, rideg  szíved  riadva  kalimpál. Zihál a melled,  bús  vagy;  szomorú hókoszorú,  mely  vállad  üli meg elolvad,  nem  dísz- fejed  hullt  virág meleg  csókot  kér  ajkad; a szavad elhalt,  válaszod már  nincs sírás   szorítja  torkodat;   remegsz;csurog  a  hólé:  szürke  patakok, mint  egymáshoz  kötött  vén     komondorok.  Sötét  van.  Fázol.Miért?  hova  tovább,                          elszakadt  minden,  elszakadt  a  gát; nem  tart  semmi,  az élet  elsodor komor  a  tél és  komor a szobor amit magadról vésett önkezed és nem vár  többé  senki,  senki sem, ö  is  elment,  elment  messzire mit várhatok vajon a  közeljövőben.  

 Az  alázatom  senkinek  se  kellett elkacagnak  a  fejhajtásom  mellett. királynő vállal  és  királynő  hajjal mit akarok  a  hamvazó  sóhajjal ?   Az  ajkamtól  minden  kéz  visszahárul. hozzám  mindenki homlokcsókra  járul, akarnak,  örök  felvont hidú  várnak a  gőgöm  elé  térdepelni  járnak. S  mint  hajdan  szörnyű  várasszonyok  tették szégyenmagzatuk  börtönbe  vetették  a jóságomat  örvös  láncra  vertem, tizenharmadik  szobában  neveltem  S akik  nem  tudják-akik  nem  akarják  O  jaj  nekem,  ha  egyszer  sírni  hallják 

   Amerre  mentem  minden üde  és  tiszta s  vadvirág-szagú  volt  a  levegő, kéklő  távolban  felhő  ült  a  fákon és   sugárkévék csillogtak  az  égen. Földig  virágban  kökénybokrok  álltak. s  a  virágokon  zöld hátú   bogarak, zsongtak,  zümmögtek  a  napsütésben s menta illat szállt a levegőben. Mély,  völgyekben  templomi  csend  pihent mentem ,mentem nagyon messzi  mezőre lankás  dombok  alján juhok  legeltek és  furulya  szólt  pajkos-vidáman. Fenn  a  magasban  pacsirta  énekelt és  sárga  lepkék  szálltak  és  fehérek ünnepi  díszben  pompázott  a  táj amerre  mentem  minden  mosolygott. Csak  ,  én  voltam  szomorú  e  napon és  fájt  a  szívem  árván   szegény.

 Gyöngyöket perget az élet, sötétet, szépet, a mélyét teleszórja, vágy forrja magából, mint a hegy tüzet.   Ennyi kincset nem rejtenek a tengerek, száz hegy és völgy, a gyöngy mindennél többet ér!   Sok ezer éves kis könnygyűszűk gyöngybe öntik az élet sok keservét a vérverejtékét szemünk hullajtja el!   E drága gyöngyökkel örökös szenvedést vérig verést, sok gyötrő titkokat s világfájdalmat ne harsogják a szívek!  

  Hárman mentek a nyári délutáni  napfényben ,poros  levegőt   fújdogált a kis szél.Nem volt kedvük nagyon a beszédre sem.Irma meg a lakatoslegény es egy hosszú nyurga diák nem nagyon társalogtak. Előttük    szép  sötétzöld  lombok  ,alig szuszogtak.Apró kis bogarak és lepkék szálltak felettük Három  barna  pillangó  tánca  villogott  a  nyári lombo­kon  átfurakodó  napfény parányi porában Irma  kacagva  nézte: -  Az isten  keze  a  legügyesebb zsonglőr.  Látod,  mi­lyen  furcsán  pörgeti  ezt  a  három  lepkét,  amelyek  azt  gondolják,  hogy  élnek .A  lakatoslegény  sapkáját  a  pillangók  közé  vágta: -Velem  törődjél  mikor  veled  járok,  ne  ezekkel a  repülő  férgekkel.A  hosszú  diák  a  szerteröppenő  lepkéket  kísérte  szemével  sokáig,  amíg  a  szeme  könnyesre  fájdult: -Ilyen  vadembernek  a  menyasszonya  Irma/ A  szőlősbe  értek,  a  leány  házához.  A  lakatos  betért az  öregekhez  egy  pohár  spriccerre.Irma  a körtefák felé  ment a diákkal  -Olyan  szép  maga,  Irm