Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Mélyebbre már nem eshetünk Éjjeb nem lehet estélünk A halkabb szív már nem dobog, A lassúbb kerék nem forog.   Innen már nincs, csak felfelé A nap felé, a fény elé! Az indulás, halk szívverés Zengő kerék, az érkezés.

 Zörgetek, De nem nyitnak ajtót. Kiáltok. Halló, ki van itthon? Hiába,  nem jön felelet. s a kulcslyukon nem látok átal Én biza a küszöbre leülök S amíg nem jönnek, nem megyek tovább. Itt várok estig, reggelig, ha kell Két kezem csendesen  pihen a holnap jő s beenged.  . S ha nem enged be ? Újra zörgetek, ,Vállam neki vetem  a kapunak Sóvár kezemmel addig döngetem Míg átbocsát. Vagy összezúzom a konok vasajtón Álmodni merő árva koponyám.       .    

Ki mindig melegségre vágyik, nem juthat el, csak a magányig barátja nincs... S ha van, felejti hogy lelkük mélyén csoda telt ki.   Bolyong utcákon, erre arra és egyre kínzottabb az arca, aki szerette már nem csodálja aki gyűlölte az most se szánja.   Irigye így lesz minden csóknak szerelemben elcsattanónak, jégszigetet épít magának páncélja az elpusztult vágyak.   Az alkotásban kedve nincsen mélázik vesztett tiszta kincsen. s míg végső perce csendben eljön elborong minden őszi felhőn.                                  

  Ma olyan volt a lila hegysor, mintha vigyázva, őrként állna ez éden körül, ahol egykor kiserkent gyerekkorom álma.   Ma olyan volt a fenyves árnya, mint hogyha hűvös kripta lenne mint hogyha csak egy estre várna hogy mindent eltemessek benne.   S a szellő mintha sóhaj lenne úgy hullott ma az est-homályba mintha valaki messze menne, s az örök búcsú nagyon fájna

Tavasz volt akkor is körülöttünk, S épp így sétáltunk, így örültünk karba fonva, csendesen.   Az van most is, de más a lelkünk, Öröm, jókedv belőle eltűnt S hazugság minden víg szavunk.   Szeretlek, elsúgod nem egyszer S rámondom én is lassú terccel De nem hisszük magunk se már.   Valami lappang köztünk, lopva Az az első tavasz, a csonka S hiába küzdünk ellene.   Te sem bízol már s én se benned Vonzalmunk kapcsa egyre enged S csókomtól összerázkódol.   És én is fázom újra tőled Karod bánt, könnyű terhe kő lett, S taszít magától messzire.   Ó váljunk is szét, jobb, hallgasd! A mi tavaszunk rég lejárt ám S most már csak bűnhődnünk szabad!                                      

 Szívemnek  tépett  hegedűjén a  dal  ma  újra  felzenél ,a  régen  hallgató,  kevély. Száz  régi  búján  és derűjén a  szív  ím  újra  elmereng és  egyre  zeng,  csak  egyre  zeng. Hol  szomorúan,  hol  vidáman csendül  a  dal.  Ó,  mindahány  van, ma  mind felzendülni  akar .Ma  ki  akar  csordulni  sorba, könny-esőbe  és  vér-bíborba \sok  rejtve  titkolt,  néma  dal. Sebek,  örömök,  hitek,  lázak ,kérés,  féltés,  sírás,  alázat ,ujjongás,  kedv,  szépség,  közöny .Mind-mind  zengjen  a  szivem  húrján, hátha ykönny-hulltán,  kedv-kigyúltán ,kín-multán  elhal,  mind  mi  könny. Es  elhal  minden,  mind  mi  vígság ,s  megépítem  a  béke  hídját a  dallal  életem felé .Életem  felé,  melyben  kéne már  nagyon  a  nyugtató  béke ,mely  nem  bántná,  s  nem  vérzené.

 Tehozzád visznek vissza újra a rám boruló néma éjszakák hozzád a csöndesség köröttem hozzád a búsongó melódiák.   Az árnyad imbolyogva szálldos hívó szavad minthogy ha hallanám emésztő tűzben égve-fázva a sok álmatlan, lázas éjszakán.   Pedig tudod, hogy utunk eltért s mégis kezed nyújtod , édes felém a homlokom megsimogatva, álomlátások gyötrő éjjelén.   S megint csöndesség lesz köröttem, szomorúságos bántó némaság, és lassan-lassan itt hagy minden, szerelem, ábránd, álom, ifjúság.