Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Ma éjjel, jaj elsápadtak a fák, haragos zöldjük halványabbá halkult s a reszketésben szertezilált gallyuk bús, néma sikolyt sírt a légen át.   A levelek félénken összebújtak a félelemtől megmeredt a száruk mert látták, hogy az erős fa: s váruk riadtan áll. A gyilkos szelek fújtak.   Vészt várva nézték egymást tétován A tar földön, száraz földön, mohán némán hevertek már a régi társak   s mert dicstelen véget ért nemes harcuk ,az őszi eső bemocskolta arcuk. Házunk előtt már kopaszok a hársfák.         .

 Ízetlen ível keskeny ajkán a rúzs sápadt parfümje illattalan. Hét pecséttel zárt száján a szó . Habmelle sóhajokba süpped zokog, s átkot szór Ámor kis alakjára átkozza urát.   S csóktól ittasak a függöny szemcsék is csóktól ittasak a habfigurák.

  Virágokat szedtem a réten s Rád gondoltam. A nap elől árnyékba szaladtam mámoros fejemet gyep-ágyra  hajtani így feküdtünk egyszer ketten és tücskök zenéjét hallgattuk. Te fölém hajoltál s álmodást csókoltál izzó szememre. Azóta mást nem csókoltam.

 Hívtalak s te jöttél. Szemed meglobbant derekad meghajlott az ébredésben, amikor feléd karolt poláris ellened, Én. Nem is gondolkoztál. Nem is sóhajtoztál. Nem láttam benned a választ   Tikkasztó, piros fény voltál, meleg, zsibbasztó fény amikor átölelted derekamat, s magammal hívtalak.   Odakinnt hullott a hó. A nap mosolygott. Az emberek bújtak előle Mi ketten kályhához ültünk egymás mellé. A tűz duruzsolt. Mi kacagó szemmel esküdtünk a hideg ellen Forró vagy. Én is az vagyok ölelj. Én is ölellek. Dobog a szíved. Az enyém is dobog. A tieddel egyszerre dobog. Ereidben lüktet a vér. Az enyémben is lüktet, együtt a tiéddel, mindig a tiéddel. 

 Mint  lázas  tenger  forrt  az  utca S  egy  futó  hab  elém  dobott .Ott  maradtál a  parton  állva S  felém  köszönt  a  mosolyod .Két  fal  között  zúgott  a  tenger ,Két  fal  között  álltam  veled és  csodáltam,  hogy  a  zöld  tajték Kikerüli  a  testedet .Nedves szoke hajad szeltol szallt Kinek  szirma  aranyat  ér ,Nem  tudtam  akkor,  hogy  a gazdad ,Az  irigy  tenger  visszakér.

 Még mindig csak lelkemet adtam oda, annyi sok falat kell lebontanom, magamban mig oda adom első csókom. De a Te arcod előtt,melyet anyád  szemén kivül,alig ért meleg érintés s csak az élet húzta reá sötét árnyékait,az éhséget és szenvedést.   először fáj,hogy lány vagyok, s őriznem kell magam, mint valami kincset. Ezerszer inkább lennék ízes szamóca, melyre Te erdőbe tévedt ,éhes gyermek örömtől csengve rá találsz/ .

 Zöld színű pázsitját,a rét mint selyem szőnyegek kínálja felénk.Ezernyi margarét nevet ránk a fűből  kiválva. Érettük omlik,csurog a Nap szívünkre hull csak minden illat a kis domb minket hívogat s a virágok,amik kinyíltak. Miénk csak a friss levegő Minden,a föld a lebegő madár,a messzi ég azért  hív. Minden érettük van ma itt s ha ajkam most csókot szakít ajkadról,itt minden megérzi.