Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Cirip,  cirip ...  elmos  az  eső ,Elnyel  bennünket  őszi  sár ,Ha  nem  leszünk  vénülő  világ Tavaszról  majd  ki  muzsikál ?Cirip,  cirip ...  elszáll  a  szépség És  elmúlik  az  édes  nyár ,Fákról lekongó  rőt  avarban Nem  zeng  a  tücsök-brácsa  már .Cirip,  cirip...  hig  őszi  eső Betapasztja  a  lyukaink, Az  égen  a  nap  rongyként  málik És elmúlás  borzalma  int. Cirip,  cirip. . .  a  temetők  ésHoltak   halnak  meg  e  vízbe ,Az  őszi  eső  reájuk  ront ,Befolyik  szemgödreikbe  .. .Cirip,  cirip ...  a  szerelmesek Nem  járnak,  halk  néma körbe ,Szivük  ezüst  fiatal  szárnyát Az  őszi  szél  összetörte .Cirip,  cirip...  a  fűszálak,  jaj ,Megkapták  már  a  lázt,  a  fák Köhögnek,  mint  a  munkáslányok ,Vagy  gyárba járó  bús  anyák Vért  köpnek  s  egy-egy  rőt  levél Hull  az  avarba  hervatag ,Cirip,  cirip ...  meghalunk  még  ma ,E  végtelen  bús  gombolyag .Átkötöz,  mint  cudar  vad  pribék ,Hátracsavarja  kis  kezünk .Cirip,  cirip ...  a  holnapi  dér Öss

 Elhagytalak ámde hallgatag lelkemben ezer érzésed fakad imámban ezer sóhajod zokog s harangoznak bennem a bánatos Istent kereső kicsi templomok.   Elvesztettelek de tán soha nem volt ily enyém életed szava s nem sugározott által úgy a fény mint most, amikor napsütötte fáid alatt emlékben járok már csak én. s felejtem azt a hideget, telet mit pedig gyakran átszenvedtem benned mikor lelkemben este, este lett.     Nem kereslek, mert bennem élsz te mindég nem siratlak, mert lelked az enyém s el nem olthatja semmiféle végzet csillagjaidat életem egén.  Mikor áthozlak, át ide magamnak s megsimogatom fájdalmaidat, boldogok vagyunk mégis mindörökké elszakíthatatlanul boldogak  

  Két ág a szélben összesimul, én nem messze a fűben heverek vihar lesz gondolom s e percben már riadóznak is a levelek.   S két ág ott fönt zizegve lendül, kacérkodik s mohón egymásba mar két karcsú ág, beszédes, zsenge akiknek ájult násza a vihar.   Ó tombolj szél és rázd meg őket, ha percre is, vadul törj át a fán Két árva ág egymásra hajlik S ha megpattannak is, megéri tán. vihar lesz — gondolom s e percben már riadóznak is a levelek. S két ág ott fönt zizegve lendül, kacérkodik s mohón egymásba mar, két karcsú ág, beszédes, zsenge, akiknek ájult násza a vihar. Ó tombolj szél és rázd meg őket, ha percre is, vadul törj át a fán! Két árva ág egymásra hajlik... S ha megpattannak is, megéri tán

 Az erdő morran, gondol valamit fölrezzen szerte sok-sok ág, a levelek susognak és a hírt a hírt már ők adják tovább.   S a fű is arra fordul, fölfigyel, és leng és síró hangot ad, a nád megérti és a vízen is így ring a gondolat tovább.   S a parton fekszem én, ki más vagyok gyötrelmes agy, sok, balga vád. az erdő morran, gondol valamit, s most hozzám ér. S jaj, nincs tovább!

 Parom keresem Párt keresek, ki élő vers mint a gyermek, ölembe szalad ha igen erősen húzzák a vonót a napsugarak!   Ha a szemem csókolja vakon angyalok térdelnek az ablakon ha a szívem kiveszi és kémlel lehull az ujjáról az ékszer.   Ha csúnyán arcul csap az élet sirály istensége szájon éget Ne töltse be lényét a jelen testvonala legyen végtelen!   A vér feneketlen örvényül hol ez örvény lelkéig ás egész ember lényében zengjen égig csapó Isten dalolást.   Ne egy szájjal, ahány faun ő annyi szájjal vegyen csókot ha ölében nyílik szerelem a szerelem istene legyen.   huszonhat évem ablakából pirosba kelek,akaratom, mint a hajnalok ébredése én ölelni egyszer akarok!   Legyen Ádám, akit imádok jöjjön el az Isteni áldásom mikor ölel úgy fogja fejem, mint a gerle szívét a szerelem.   Ujjhegyével simítsa tövön két vékony szálú szemöldököm áhítat húzza csokorba a szám legyen ő az estéli imám.   Szemében a gyermeteg ragyogás váljék két tóvá, legyen két szem s mint a vihar! mint a vihar szakadjo

 A hold dalolt s párnájára folyt.   Az ág az ég, némán beszélt.   Ha itt lenne, arany kalitkában tartanám cirógatnám, mint cirógatna anyám, Mint rügy a vízzel beszélnék vele mondanám: be bársonyos a keze.   Kérném, ruhája övét oldja meg megcsókolnám amikor nevet. Együtt feküdnénk és reggelig sírna azért, hogy az élet telik.   Láttam: egy kis kavicsra állt, a kis kavicsot felveszem.   A kilincsre tette kezét, a kilincset megcsókolom.   Hallottam bársony hangja szólt a levegőjét beiszom.    

 Nem érzed? Folyton itt kísért valami szürke felleg és félek, nem tudom miért hogy ránk szakad és ellep.   Manók gomolyogtak talán sóhajokból felettünk, míg szívünk ritmusos dalán mámorosan merengtünk.   Vagy viharzó leheletünk sóhaj hangon süvöltve gyűjtötte régen, messze tűnt emlékeinkből össze.   Én érzem, folyton itt kísért beárnyékolva hangod csilingelő ezüst színét amíg fejed lehajtod.   Most hirtelen szemedbe száll riadt villámot szórva s terhét is záporozza már keservesen zokogva.