Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Buborék énem,mi feltor csak egy csepp, és máris elvesztem nevem mert hullok nyomtalan a mélybe mert semmi sem vagyok de maradok , felakasztva a lelkes ebredesre.   Múltamban kutatva semmi sem voltam csak t ö rtettem elore a vágy maradt m ö g ö ttem s meneteltem fényben s ö tétben a célnak elébe es fogtam kezemben gyermekeim keservét tovises avarban,míg nevetve arany almát szedtem k ö tényemben. ö r ö mmel nekik. Ezért születtem,mert valaha voltam,ékszer a nyomomban mert az  ö r ö ok csak egy perc és mindent hullámba temetnek a cinkos angyalok.   Ma  jelenben s jovomben keringek k ö rul ö ttük kergén  és áldom szerencsém hogy velük lehettem. Az  ö r ö kos hiány igéretében. Választ nem kérek senkitol, mert van múltam es jelenem hol turkálhatok serényen s megtanultam a leckém a felszínre toro,üres k ö tényemben.   Amikor majd feltornek remek kinyilt veszedelmek. De mindent megert s felemelem fejem a sotetben hogy,tobbet nevethessen ket feltett kincsem orizve az almakat    örök   időkben

 Fájdalmaidat ne Vidd piacra Ne sóhajts úton, útfélén Nem szükséges az életharcra, hogyy segélyt hiVjál szüntelen,   Oh hiszen úgy is aki hallja, Bizonyára csak kineVet, nehez talán a mások sóhaja Vérezni képes szivedet.   Ha a fájdalmak bőszült sírja ,Fejed fölé fölcsapni kész S nincs senki, aki feléd tárja Karját, nincs egy baráti kéz;   Fejed emeld fel büszkeséggel Mint a hajthatlan szírttető S szövetkezhet a föld az éggel Mi ledönthetne,de nincs er     ,S szövetkezhet a föld az éggel Mi ledönthetne,de nincs erő .Ha tán szíved bú, gond lenyomja ,Midőn a tömeg Vesz körül   S kebledben a remények romjai jelzi, hogy minek sem örülj Arcodon a mosoly jelentse, Hogy boldog Vagy mint csak lehet,    ,Oh mert a búban nagy szerencse Ha azon senki sem neVet

 Fiaim ne féljetek,ha néha elbújik a Nap elöletek nem marad minden szép orokre es ha terek szurkebbek lesznek s felettetek már nem kék az ég ne feljetek, ha az ar megtolti hazatok vizzel mely mocskos lelkek szennye ne feljetek, ha az egi felhok is szurkebbek es korona sem lesz fejeteken mit en adtam nektek es fenyuk is elveszett mig a sargatt sotetnek nezitek fenytelennek mint eleve.   mig szivetekben lassabban  kering veretek. Rajosztok,hogy az elet mulando gyarapszik a gond,ború a fajdalom felgyorsul s nem vagyok veletek ha holt pontra juttok  jussak eszetekbe nem hagylak egyedul egy percre sem Fiaim ne feljetgek az anyai sziv ott van  mindig melletettek. hogy mindig segitsen  bekes zenevel s gyermekkori jemlekekkel nem maradtak el messzirel szeeto anyatok forro karjai mindig titeket ölel és sugarat küld nektek mitől megbékéltek lecsendesettek. S megteltek bator remennyel amit en hagytam nektgek Fiaim ne feljetgek az anyai sziv ott van .mindig melletettek.                 

 Hol, merre vagy? Meghallod-e Mit lelkem panaszol, dadog, Vagy talán észrevétlenül Semmibe tűnnek a dalok?   Mint odafent nagy Éjszaka Az égbolt hulló csillaga! mint a viharzó tengeren A szárnya-tört sirály dala!   Csak hitegettél, csalogattál Nem enyém volt a csók, mit adtál. Nem enyém volt az ölelésed, A te szíved titokba vérzett.   A karjaim közt csak temettél, Te mást szerettél, mást szerettél, mámort keresett dacból lelked, hogy őt feledjed, őt feledjed.   S bár kárhozatba vittél engem fátyolt borítok rád csendben Én láttam vívódásod, gyászod De megbocsátok, megbocsátok!

 Szeretném átölelni a Világot Örök megváltó szerelemmel Szeretném, hogyha idelenn a földön Nemes, jó volna minden ember.   Szeretném, hogyha gyűlölet lángja Már kilobogna egyszer végképp Szeretném, ha a lelkeket nem érné Az elfogultság,s a sötétség.   Szeretném, hogyha felednék a múltat Fátyolt borítva könnyre, vérre Szeretném, ha az összetört szívekbe  A hit vigaszul visszatérne.   Szeretném, ha mi szép, jó a Világon Azért mindenki lelkesülne S ember az embert testvérként ölelné  Egymást szeretve, megbecsülve.

 Kinyílt a szívem fehér virágkelyhe S a tavasz elé ujjongva remeg, Harmatos, hűvös, hajnali sugárban Valaki nézi s mondja halkan, búsan Hogy neki többé nincsen tavasza.   Azt mondja sorsa örökös didergés. Az útitársa bús, hideg magány. S az örök telet megváltásként várja, Ha megbűnhődött, amiért könnyelműn Eltékozolt száz virágos tavaszt.   Amíg beszél valami zokog bennem Mert selyem puha érintésemet Hideg, közömbös ujjak viszonozzák Szívemre száll, gyötrő emlékezéssel, Száz férfikézben ellobbant tavasz.   És sorvasztó láz lüktet az eremben .Halovány, tiszta, hűvös ajkamon Tűzlángos mámortakaró szövődik És kínoz, fáj a szívem gyökeréig Száz férfiszájon elcsókolt tavasz.     De könnyes, fázós, bűnös útja mentén A lelkem mégis híven követi  Halálos vágyú, féltő szerelemmel Egetostromló, babonás imával Vezekel érte, hogy újra tavasz legyen

Találkoztunk és ezzel vége. Egy pillanat csak a bűvös varázs, két fénylő szempár összevillant és jött a boldog tündéri álmodás. Csak álom volt, én tudtam,látod, és hív az óra mely tőlem elszakaszt és elvisz életemből mindent, a színt ,a fényt s az ifjú szép tavaszt . De jól van így. Ne lássa senki szerelmünk hunyó csillagát mint végső lágy akkord úgy haljon el a kéklő légben, káprázaton át. Megyek megyek s nem nézek vissza. Az alkonyat lassan homályba kavarog szemembe búcsú könny szivárog s tovább megyek magános utamon.