Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

A telefon fa oszlopára, Rászállott egy nagy, szürke sasmadár Hatalmas szárnya meg-meglibbent Amint ott ül s lesve prédára vár.   Körötte téli szél üvöltözve Zúgva zörög a hosszú drótfonal Szinte ropog fája,amelybe Beleragad erős karmaival.   Merész szemeivel körülnéz, Mint egy király birodalma felett, Csak pusztaság van , ember,állat Gyáván elbújva keres meleget.   Mi ez! Hát nincs élet ? Itt sincs, Mint ott fenn, a magas hegyek között, Hol vagy, teremtés koronája Mit kérkedsz, hogy hatalmad örök?   Jer, itt mutasd meg nagy erődet, Itt kinn, hol megzendül a fergeteg, Jer te, gőgösség , puha párnán Itt kint a harcot fölveszem veled   Egyszer csak, szinte- jajongva. Felsírnak az acél drótfonalak Ezer ördög bújt tán beléjük, Hogy úgy sikongnak lábai alatt.   Mintha iszonyú zűrzavarban A szélvihar nagy harcot kezdene Vérig sebző jégcsillagocskák Zúdulnak a fagyos göröngyre le.   Éles karmát a fába vájja Veszély van itt! A halál szele jár Láthatatlan szikrák rohannak, Szinte szédül a nagy,

Néha néha  A szívem megcsapja, Az élet színes forgataga. Valami édes izzó perzselő, Fűszeres szellő  Gyönyörbe ringat, A napsugár tánca S befonja a szívem, Az öröm virág-lánca.   Máskor meg, Nem tudom mi van velem Égő sajgás viharzik lelkemen, Nyilalló kíntól alig tudok szólni Szeretnék a földre borulva zokogni.  

 Míg utaim lassan járom A lelkem száll bontott szárnnyal, Csak a lábam, az jár lassan A lelkem, az gyorsan szárnyal.   Van-e tisztább gyönyörűség, Van-e párja ilyen nyárnak Előttem is, mögöttem is, Hangulatok kelnek, járnak.   Lesz-e párja életemben Valaha ennek a nyárnak Talán lesz, ha találok majd Én mellém valakit párnak ?   Vagy ki tudja ? Hátha utam Boldogan csak addig járom Míg keresem szomjas szívvel S nem találom meg a párom ?

 Belém fáradt lelket leheltek, Én bennem nincsen akarat, Félek a nappal erejétől S nem látok mást mint álmokat.   Tudom, hogy erős harci kedv kell Az életet átküzdeni, Ámde engem a Ködkirálya Csak búbánatra küldött ki.   Ott állott ő már a bölcsőm felett Oly vígan, mégis komoran S mikor anyám karját kitárta Ő így szólt! Ez az én fiam!.

 Semmi vissza nem hozhatja, Minden minden elveszett! Csónakom a boldogságnak Tengerén átevezett.   Zordak itt a sziklahátak Virágtalan a vidék, A vén tépelődő fákat Napsugár nem érte meg.   Sellő leplét bontják széjjel Halkan mormoló habok, Fehér kopasz szirtek között Olyan egyedül vagyok.   Szürke égen úszó felhő Üdvözölve száll felém Örök bánat szigetére  Fáradtan megérkezem.

 A Golgotákon vitt mindig az utad. Fényből, derűből nem jutott neked. szomorúság, csalódás volt a részed s te némán hordtad a kereszteket. Az élet nagy, névtelen hőse vagy Te Ha százszor is elbuktál a csatán, névtelenül is nagyobb sok nevesnél Szívem glóriás mártírja,vagy Apám!   S most újra bízol rendületlen hittel Reám veted bús, könnyező szemed felém tekintesz! s egy gyötrő, egy kínos sejtéstől lelkem fájón megremeg O hogyha én nem váltanám valóra lelked hitét s újra csalódnod kéne! Ha én se lennék egyebe szívednek, Mint egy borús, hajótörött reménye. Szívem legnagyobb hőse vagy Apám!

 Itt járta az aranyhajú lányka sóhajtja az árnyas liget,  Kis ibolyáimat mind leszedte, Dolgos méhem már nem szeret!   A domb fölött a tölgyes erdő, Zizegő lombja panaszol Letépte minden gyöngyvirágom Kis madaram már nem dalol.   Oh, a legfájóbb, legnagyobb vád, A kicsi kertnek bánata, Szép, fehér rózsáim letörte, S elkerül a nap sugara!   De a beszédes kis virág mind Hervadva is csak mosolyog   Nyíltam , hogy társnőm rám találjon S érte gyönyörrel meghalok