Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Ez a rózsa sárga volt míg a neve rózsa volt lehullt szirma, levele rózsafa lett a neve hej, rózsa,, rózsa rózsahullató fa!   Most a lánynak mit vigyek ágon vigyek tövisét Ha volna is, mit vigyek úgy se vinnék nincs kinek, Hej, rózsa, rózsa rózsahullató fa!

 Csak keveseknek muzsikál e föld, e kalász-kacabajkás, dús csoda és nem csókol meg minden magvetőt kinek napestig pattog ostora.   Mert van, ki koszos, kába kézzel markolja meg a pendülő ekét és van, ki minden fordulón virágharmatba mártja két kezét.   Amazt töri az áldott járom igás szavakkal űzi a napot és hallgat a föld, rímet nem fogan, s nem vet ki gyöngyös, gazdag tegnapot.   Ez szent napszámos, szívvel vert pogány Ha, lelke arany járómban remeg, omlik a csók friss, csillagok nyomán s a rőt rögök mesébe kezdenek.              

Mint áldozati oltárok füstölögtek a hegyek, de füstjük csak vissza, a földre szállott. A völgyek hasztalan kérlelték a Hajnalt a Hajnal nem hozta el a Napot, csak felhők, egyre felhők jöttek. A Nap valahol, messze bujdosott. De mikor megjött a Dél, táncolni kezdtek a fák, s fenyők fölött, felhők fölött, a bús világ fölött diadalmasan megjelent a Nap.  

 Szemed, még most is itt sugárzik minden mosolyon, árnyékon át rám-villan, én utána fordulok s tűnődve járom idegen kövek idegen lábnyomát.   Arcod oly forró mint a napsugár mint otthon, úgy simul felém, kis betűk tavából felmerül tekintetem és messze száll ahol fogan e költemény.   Kacagsz, ilyen volt legelőször csilingelő, pergő gyöngyvirág és így kísér végtelenbe el a hangod mint életritmusom szépséged akár e nagy virág..   Kezed, nem tudott elbocsájtani nincs távol és nincs tegnapi,  szívünk csengő, fiatal ércét bonthatatlan egy haranggá ötvözte össze valaki   Velem vagy bárhol jársz, s lelkem mindent hall és lát s nem tudom mégis miért  rezzenek össze remegve ha valaki nyitja szobám ajtaját            

 Neked írom én most, távoli jó sógor szülőfalumból várd az új versem akarom, megtörjön a néma igézet szóljon a zengő húr s adjon új éneket.   Lásd, indul is már és rímbe készül a szó. a "forma“ lett úrrá és nem a végtelen áradás, a versek ritmusa, mely űzött hajtott eddig, szállva a felhökön-égen.   Most furcsa borát szürcsölöm a rímnek a szavak nagy búsan elém feküsznek mint halott virágok ha dér csípte meg jó faj, ez nem a régi családi féle vers.   A rímtelen, szabad s különös illatú, mint a réti széna, mely olyan jószagú és csak lassan döcög, néha csikordul igaz falu-hozta, bársonyos harmatú.   De jó ez most, jó ez önkínzó kitörés ez a nyájba-állás, visszás forradalom aki már eleget állottam a csúcson, most kell vezeklésül egy kis pihenés.   Rangos ruha helyett falusit veszek, Leszállók a hegyről sáros úton megyek. hol annyian járnak, én is énekelek útszélén ölelek egy Krisztus-keresztet.   Mert lásd, csak ez marad végtére mindenkinek:Isten s ami szent csillagok, melyek örökkön

 Szél  se  éri, csak  verőfény mégis  hull  a  falevél, nem  várja,  míg  vihar  tépi elmúlt  a  nyár,  nem  reméli. Nekem  is  jobb  volna  menni, míg  csalóka  fény  ragyog nyári  hittel  vihar  előtt ha  úgy  is  soron  vagyok

 Ki mondja még, hogy lesz-e mása adakozó, szép tavaszunknak, virág és csók megszámlálhatatlan emlékével, a napok múlnak.   Ma még miénk volt a hegyoldal egész pompája,virággal, gazzal de csodatevő virágon, cserjén vajon ki ámul jövő tavasszal?   Ma, míg piros szirom-szoknyában kacérkodó karcsú almafánk alatt álltunk, én sápadt voltam neked meg halovány volt a, szád.   Bizony, édes, már a tavaszból színehagyottan és vértelen kifakultunk s egy bolond szél majd a többi szirom közt elkever.