Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

  Halvány emlékek, még kopognak néha, még leskelődnek és megtörve sóhajtnak, még keresik kezedet, még emlékeznek  rozsa- felhőkre,még dobognak szívedben, halkan,csendben, s gyönyört fakasztanak. Az emlékek nem múlnak, öröké tartanak, szíved lassabban ver, idő állit és nyer, gyűjti ábrándjait, a mámort a sikert, az emlékek szállnak, mint hulló szirmok, rózsásak,kékesek, a halvány emlékek. , és beléd telepednek. [

  Ne tagadj le soha, hogy voltam ne tagadd soha őrizz meg örökre magadban . Bocsáss meg,hogy mindketten tévedtünk s hogy az ész nem  volt velünk. Adj vissza mindent mit én adtam Néked, add vissza mámoros álmaim, add vissza csengő hangom mely csodásan füledbe suttogott, add vissza forró sima karjaim amikkel forrón átöleltelek. Add vissza szemeim csillogását melyekkel csak  rád tekintettem add vissza forró csókjaim ne tartsd magadnak kedves adj vissza  mindent mit , én adtam Neked, mik nem illettek meg Téged. Tartsd meg csak szívem dobogását, őrizd csak mámoros, ábrándos álmaim, tartsd meg,  magadnak Kedves, emlékemet csak ezeket  őrizd meg és csodás szerelmemet. [ W.B.]

 Úgy néha-néha, tavaszi időn Estefelé midőn az alkony int Előveszek egy régi mandolint   Porlepte húrját halkan pengetem Az éjszakába lopva így török be Hogy ott maradjak némán, mindörökre.   És nem jön senki, senki el velem  Az örök-éjes föld úgy dong alattam Tavaszi éjre egyedül maradtam   A csillagerdő csöndes mint a sír Az éjszakában csak a mandolin peng S valaki halkan fájón zokog itt lent. .

 Amíg az utat rovom fáradtan, csak úgy hirtelen akaratlan gyakrabban kapom rajta magam hogy gondolok sokat múltamra. Hogy a jövővel nem törődöm, boldog lesz-e, vagy boldogtalan hogy törékenyen de, tettre készen nem az eget nézem merészen. De szomorúan hajtom meg fejem, kibékülve a múlttal, a mával, barátkozom a föld szennyével mely valamikor eggyé lesz velem. De a régi, boldog napokból csak egy forró, szép emlék maradt, esőcsepp mind fölszáradt a rétről, a déli nap égető melegétől.

 Már felnyúlnék az élet aranyához hajszolt magam, aki eddig elárvult, buja szemmel a csillagokra bámul s nem közeledett máshoz, sem magához hajszolt magam, aki eddig elárvult, buja szemmel a csillagokra bámul s nem közeledett máshoz, sem magához. Becéz a nap, a sorsom már nem átkoz most kráteröble forrongón kitárult, égnek zúdítja mélye kincsét s a múlt lélekkel térek meg a szeretett férfihoz. De a halál épp belemar karunkba láz surran be bíborló álmainkba míg kaput-nyitni tékozlunk erőt. Mire meglátnám már a délelőtti vad csorda módra dübörög a munka és ott tipor el a kapu előtt.

Szabadon lebegve Egy helyre vágyom, boldog órákra, áram és telefon-nélküli korra amikor az óra vekker felringatna gyertya fénye ébresszen madarakat és a macska doromboljon ajtómra. Legjobban szeretem azokat a napokat mikor a madár csicsergést álmomban meghallom, még rózsás hajnalban, míg a szívemben mélyen rejtve van a szárnyak nesze mely hangtalan. Amikor arany szikrát hint rám a nap szeretnék lebegni ,szállni suhogva ne zavarjon a világ apró borzalma, csak érezzem magam az ég alatt kitárt karjaimmal merészen szabadban. Az ég ragyogjon mint tüzes csóva s tenger ringjon régi dalával tova, míg a megrészegítő tavasz mámora boruljon ránk egy vidám éjszaka amíg én szállok halkan suhogva.  

 Értsd meg végre: szeretlek, féltelek mint pírját a hajnal, megértelek nem kérdem, hogy szívből adsz- e ennem, hogy hűségemért mi bért kell vennem gondolom, nyesem sivárságod, mint kertész a fáit, hol kellem terem.     Hogy megértem jellemed forrását a lappangó éjt, lelked zord táját méla, esengő egyedülléted, amely, mint rőt mező, benned réved hát magamban sírok fájón, folyton mennyi bú, mennyi kín — mennyi vétek   Nem sírnék, de tudom, bizony szenvedsz Esengnél, drága, ám nem csenghetsz Fényre vágyón árnyékos padkán ülsz gyűlölsz, szeretsz, elepedsz így hevülsz S bár szemedben ezüst részvét eseng, tőlem, mégis távolodsz, menekülsz,   Mint zerge veszélytelen vadonból ki leső veszélyre mit se gondol fut érzése, látomása után nem néz jobbra se balra se futván úgy futok, emelkedvén szinte, tört poéta emelkedvén szinte, tört poéta én szerelmedért csupán.   Van úgy az ember, míg némaságba jut hogy oltalomért vad veszélybe fut. S ki tudná elmondani, mi löki, mi ajzza, űzi, hogy majd széttör