Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Szellő  sóhajtott,  bágyadt  volt a napfény. Őszi fák  között  kanyargóit  az  ösvény .A  lombok  zöldje  eltűnt,  kifakult; Még  a  mező  is  kihalt,  elavult .Megállottám  a  Házsong árd-tetőn ,Szélsodort  levél  hullt  rám  reszketőn Árva  volt,  fakó,  mint  az  életem. Boldog  lehet,  most  szépen  elpihen. Csókkal  hinti  a  szőke  napsugár ,Megsiratja  a  bús  vándormadár Ha  tűnt  az  éj  s  jö tt  hajnalpirkadás H itte: e  földön  nincsen  hervadás. Sorsát  betölti,  miként  rendelték Elmegy,  helyébe  jön  új  nemzedék Ha  rügynyító  tavasz  száll  e  világra ,Ezer  alvó  rügy  tör  a  napvilágra .Búsongó  szívvel,  mozdulatlan  álltam ,Az  örök  várost  végre  megtaláltam :Lábamhoz terült  szennytől, zajtól tisztán ,Felém  súgta :  a sorsod messze visz tán ?  M ár  nem  megyek  el,  ide  köt az  élet ;A  város  lelke  hív,  az  ősi  lélek Mellettünk  csend  volt, édes, néma csend S  kék  hegyek  néztek  messze  keleten.

 Ilyent nem látott még közelgő este! Vörös aranyérc a hegyek teste! Kigyúltak a fák lobognak a lombok szalmazsúpon nem guggolnak gondok kitört az égi láz.   Csilla rózsakvarc valamennyi ház  közöttük kertek,mesebeli kertek, Nagy rőt aranyos veretésbe kévék  Hogy azt hiszem: ez a régi meséskönyvem Hogy belé pottyant két nagy gyerekkönnyem  S átölelem a ringó ágakat.   Ez égi láz énrám is átragad. Piros szívem, ruhámon átdobog  Fehér ruhám pirosan fellobog! Gyenge karomat kitárom  Két nagy szemem csókol a határon át a: a földön az égi tűzön át S boldogan a láthatatlanba lát.

 Ugy jarok faradt csuggeteg mint sapadt arcu gyermekek kik bus szemebol konny pereg kik nem ismerik a tavaszt. Es sem zold fu sem friss haraszt jatekos kedvet nem fakaszt szivukben s buskomoly szemuk meredten nez elo es az arcukra terdelo banatban annyi mely ero sikolytja ,nezd vaok IGY megyek en is csuggeteg s mert arcosdpn nem csugghetek a suketnel suketebb  s vilagtalan vagyok. Vigasztalan vagyok

 Egymásra lelünk mégis te meg én szép végű lesz a Szerelem regény felhők ,bánatok és sötét napok borúján a Nap ismét kiragyog   Egymásra lelünk,bár egész világ irigyen kígyót-békát is kiált százszemű furfang semmiségbe vesz ha én szeretlek és ha te is szeretsz.   Egymásra lelünk,a felhők felett El még az Ur,látja a szíveket Tudja milyen tisztán szerettelek én segítő karját kinyújtja én felém   Nem is volt boldog,ki nem könnyezett nem is szeretett ,ki nem szenvedett a napfény sem örök,sem a ború a dal is úgy szép, hogyha szomorú.   Szeme ibolya ,arany a haja, rengő liliom menése jövése hajnali égbolt ,legszebb csillaga lerepült az én szívem közepébe..   Annus a neved száz dalba sóhajtom Annus az alkony a hajnal a tiéd dalaimban szelíd ritmusa táncol Tipegő lábad halk lépteinek Segítő karját kinyújtja felém.  

 A to A csondes berci to korotte oriasi fenyvesek megjarhattlan rengeteg s egszinu tiszta tukre ha nap reaja tuz le tunderi szep vilagot tar ele A to, szeszelyes berci to egyszer  megreszket hirtelen s az almodozo vizeken foldringato vesz szarnyal s felem a bo hullammal a foldontuliak hatalma szol E to, A szived edesem es gyilkos orvemyek felett a kek kodokbe elveszett revpart utan sovargok s rea sha sem talalok bolyongva a morajlo vizeken

 Vibralo sotet nagy szemembe bomlaszto tuzzel ul a varos szetdobalt szoim nagy ereje elkovetett bunnel hataros. csendet megtorok,nyugalmat bontok elaludt almokat felverek es szivunkhoz es dacba jaohak regen megalkudott emberk Bomlott nyugalmak kavarognak rotbe kigyulnak szurke nevek kicsit betegul felkacagok s lassan tovabb megyek

 És úgy magam maradtam, mint a vándor, Ha téli estén rengeteghez ér, S a ködbe-dermedt fák alatt üvöltő Csontharsonáján fújni kezd a szél.   .És úgy magam maradtam, mint a távol  Füves pusztán merengő régi domb ,Ki száz esztendő óta benne nyugvó  Csontvázakon és kincseken borong.   .És úgy magam maradtam, mint a tenger  Sötét fokán a hófehér sirály, Mint ős koroknak rőt bozótlakója, A kőbaltás, bozontos, vad király.   És úgy magam maradtam, mint a vár-rom  Komor körrajza fenn a holt égen Hitem bástyáján messze nyúlva, mint egy vörös zászló a sárga fellegen.   És úgy vagyok, hogy egy magamban állok, Kéz meg nem érint, háló nem fog át S fejem fölé a boldog egyedüllét  Sző zordon és szent csillagkoronát.