Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Az a kevés  ami még hátra van Múljon  el szépen  Legyen szomorú, akár  jómagam  Messze szálló  legyen a szavam És merész  a léptem.  Az a kevés ami még jöhet  Legyen  parazslo  Tiszta  élet mit  gőgösen  követ  A sors a vén Varázsló.  Az a kevés  ami még  az enyém  Legyen kapraztato csoda Minden ,minden Legyen az enyém  Diadem  legyen  a föld  kopasz  fején  Amilyen nem volt és nem lesz soha. Vilhelem-Orminisan  Margaréta  18.01.2022.Marosvasarhely.

  Mindent ellep a nagy szürkeség , őszes tájon már oly fagyos a lég, megtört már a lankás vidék, oly álmos langyos ,ólmos üledék. Elhervadt az élő lombos fasor , a sok csupasz ág feljajdul, kegyetlen a szél és duzzog a nap felhők között csak egy korong. Ott fent a kék ormos hegyeken, szét szárnyalva a szeleken, pára tömeg ködös szennyekben, vadul száll a fagyos estékben. Szirtek között mint egy üldözött jajongva zúg az őszi szél, tépdesi a gazdag tölgyfa lombját , s dérrel köti gúzsba magát. Régóta áll e harc közöttük , cudar szél a lombokat leverte, kacarászva kéjjel teli, győztesen sok könnyet csal a vad ütközetben . Hideg lett a fény is mi ragyogott , a kéksége az égnek elhervadott, a bágyadt hullámszerű ingásban, csak a szél virít örök zsongásban.[W.B.]

  Nem úgy akartam hogy fájjon csak azt akartam, hogy imádjon nem úgy akartam,hogy sértsen csak azt akartam  hogy kérjem , hogy keze vállamhoz érjen , s szívének mély szögletében szüntelen engem érezzen szorosan simuló kezeiben napnak hajnala még ott leljen. Nem úgy akartam mámort , hogy hulljon mint zápor de lelke legyen álom és velőig érezze amit én is érzek  míg szíve befészkelődik a régi tűz ívén , hogy lángoljon felettem perzselőn , míg elhamvad a fény s mind mélyebbre törjön csira magként a földbe. {W.B.}

 Alomból valóságba,bánatból örömbe ténfergünk arra meg erre,kedvetlen valóság repdes a félhomály víztükrén vesződve titkos érzelmek kenyerén .   Hisz egymáson élünk ,élősködve egyre mások életén, megkínzott test bőrén aki ma bátran megtalálta saját erejét a holnapban csak lényeget kellene kérjen..   Nem értjük mi történik velünk, ésszel egymást tiporjuk zabolátlan kéjességgel, ahelyett hogy segítenének szeretettel csak háborút szítunk mosoly a száj szélen.   Egyetlen valóság ,mi vallana emberségre rég kimúlt, törött évezredek zenéjével  új számadások kerülnek előtérbe  tágas résekkel jelszavak fényében, önérzettel    Most már nem harcolunk mindenért mi megadatik bekebelezzük jószívűen bohém zenebona nyüzsög körülötted nemre vadító, sérült emberi közönnyel    

Meg próbálok nélküled lenni  elfelejtem kemény tekinteted, megpróbálok szenvedőn létezni, régmúlt kedélyek emlékében    s fázósan kabátom összehúzom és sálam nyakam köré tekerem, s csöndben ballagok az éjben. magamra maradtam szerényen.   Csalóka hited eltűnt nesztelen, vajon merre van eldugott fészked hol minden reád emlékeztetett bársonyos csöndes melegséged?   Testem ridegen megdermed. már nem is emlékszem szemedre, régen volt hogy felém villogtak , tüzes pillantásod kiégett az éjben.   S már csak emlék az őszi szélben és fodrosodik a lehullt levelekben. Nem szenvedek, sodródok az élettel, ha lehunyom szemem talán létezel.[W.B.]  

Istenem őrizz meg engem  I stenem, őrizz meg engem a barátság-mutatóktól értést hazudó szájon gyatra kíváncsi szó któl gerinctelen-osztályú ember "csúszómászóitól". Fehér szavaim hajói, posványba ne vesszenek ,szemforgatók szemei többé ne tévesszenek közeledők énbennem, csak undort ébresszenek. Őrizzen meg Hatalmad sok emberek szavaiktól9 rothadt vizes beszédjük dögletes italától. Ne homályban mozduló rejtőzködő arcokat, adjon nekem Kegyelmed nyílt, nagy erős harcokat méltóságos lelkemhez Méltóbb kudarcokat.

  Ott a “REX-ben Akkor ott ott a ” Rex”-ben hol minden este teánkat szürcsöltük kettesben , nem vettem észre a színes körték villanófényében hogy homlokodat ráncba szedted szerencsém fénye el szállt elöled . Lehajtott fejjel ültél leverten a másnapra gondolva vagy talán a mostanra éppen kezemet elöled eltolva , mint aki unja a forró tea izét s szájadat marta az egykedvűség . Elporladt a vágyunk . s a kihűlt ágy takarója lehet még takarja a kínos remegések utolsó csókját ahol gyönyört el nem értünk a surranó csendben mindketten másként éreztünk már sejtve végzetünk.