Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Miféle törvények ítélkeznek testem körvonalát elámítani, micsoda kényszer sajog bennem ami ilyen pusztulásra bír. Milyen makacsság áldozatai buzdítják mindenségem létét s képesek pusztítani éltem, miközben konokul ébredezem. Mert mindenkit rombol a végzet s a tudat váltogatja eszméit, míg zuhognak,egymásba forrva a kegyetlen harcok áldásai. S lassan látod az eget derengeni befele nézel és lágyan eltévedsz  a kanyargós egyre mélyülő időben, de szüntelenül óvod új torvényeid. De várod kinyílni vörös rózsáid  a gomolygó örökkévalóságod az egyre feltörő pörgő időd  mi bezárja örökre üveg burkod.

   Csak az fáj jobban mi végső őrület, hogy a fájó sebek már nem az enyémek. Szívem más erővel, dobbantja buzgó ereim, lassan visszatérnek a beleszőtt érzelmek mik kecsegtetnek. és csak az enyémek. Ez egy rendeltetés nem leszek senkié  de enyém sem lehet soha sem senki. A szomorú tiszta láng, ma már csak parázs többé nem gyújthatók és nem is olthatók, a szenvedő sóhajok, már bátran nyithatók. De biztos hervadásra őket elátkozom és mosolyog a bánat mert mégis fáj a dal. Zavarnak szüntelen a kopogó léptek zaja, mik mögöttem hullnak, és szüntelen kínoznak, mert lelkem hontalan és látom önmagam már egy tüzes láng alatt.  

Leplezett közöny ül közöttünk félárván ,szorongások között, elmúlás démonjai keringenek  halhatatlanul titkosan felettünk, Szomorú idő utolsó búcsújában még benne van egy utolsó kacaj kék tenger örvényes tájtékában talánnyal játszik a kényszermosoly. Mögöttünk marad, holt idők szennye miben báj, titkok vannak őrizve észrevétlen álló, mosódó üzenetek tenger homokkal sodrodnak nesztelen. És eltűnnek csendben ismeretlen édes illattá vállnak mit belélegzünk így ártatlanok maradnak bennünk míg üldöz egy olcsó kaland jövője.[W.B.]  .

Véletlen volt ugye, hogy, épp így egyből szemtől szemben kék szemed pirosan rebben míg ajkadon megvető redők küldnek üzenetet. Kövecses, sáros utunkon nem lehet hogy hallgatod bősz, bosszús szólamom mivel rád nem hatok. Én zárom, te folytatod a megkezdett mondatot szemlesütve lesben szemtől szemben. Átlátszó ruhámon néhány gomb és várom hogy szemet hunyj hogy szandálom nem épp új viseltesen is boldog volt, míg nem futunk össze épp úgy. Lanyha kezemből feléd esne a fehér rongy, mit utolsó percben hozok mit csak magamnak mosok, ha netalán összevesznénk feléd dobjam béke jelként. Barátom vagy mondod, akkor szeresd ember barátod úgy ahogy Istent imádod. Barátom,barátom nem gondoltam volna hogy te leszel áldozatom. {W.B.}

Mielőtt elítélnék másokat lassan magamba nézek, csont fehér kezeimmel venyigét hessegetek hogy ne verje ki szemem félig ébren félig holtan míg a rög szívemben olvad talpam érdes nyomára nehezedik a föld zuhatag. S kapkodok ide oda míg vállamon hasad a ruha szemem írisze vak foltján bölcs tekintetek tükre majd arcom elé kapom kezem magamat figyelem keresztbe tett kezekkel. Ócska cipő ,fűző nélkül térdemen kék foltok érzéstelen sebek, hátra vetett fejemmel látom a másik énem. Ez mégis furcsa, és csak mossa, mossa arcomat mostanában megkönnyebbítő sírásom mint egy nagy ásó mikor kutat összekúr vagy kígyókat közbeszúr. Nem ítélek el másokat míg magamban látom ökörnyálas gondolatom mely időben elmosódó de egy végben áramló, pupillám színes önkényúr de görbe látásom miatt óráról órára változó.

Igyekszem rád tekinteni egy kis fűszer nekem olykor megborzong a testem tartásod hirtelen kiemel minket  a zavart körülmények muszáj korszak elsietett rendetlenségében . És tartom nőiességem babos szoknyám meglibben feledve szemérmem szenvedő nemzedékem . Szemüvegemben nézem türelmetlen lépésed a víz csengő röhejében ,  mosolyom őrzőm felelőtlen  míg lábaid zokni nélkül puha köveken menetelnek könnyű vászon öltönyben . Közben igyekszem távolodni tőled fél lábon szökdelve  szoknyám meglebbentve. Semmi kedvem  nézni idegességed zavaros víz medrén inkább taposok köveket átúszok vizeket fáradt kezeimmel. És mi lesz még hátra ? Ha újra elém tévedsz ha van benned emberség lábadon cipő lesz csak hát a helyzet mind érdekesebb. libbenő estékben {W.B.}

Mielőtt elítélnék másokat lassan magamba nézek, csont fehér kezeimmel venyigét hessegetek hogy ne verje ki szemem félig ébren félig holtan míg a rög szívemben olvad talpam érdes nyomára nehezedik a föld zuhatag. S kapkodok ide oda  míg vállamon hasad a ruha  szemem írisze vak foltján bölcs tekintetek tükre majd arcom elé kapom kezem magamat figyelem keresztbe tett kezekkel. Ócska cipő ,fűző nélkül térdemen kék foltok érzéstelen sebek, hátra vetett fejemmel látom a másik énem. Ez mégis furcsa, és csak mossa, mossa  arcomat mostanában megkönnyebbítő sírásom mint egy nagy ásó  mikor kutat összekúr vagy kígyókat közbeszúr. Nem ítélek el másokat míg magamban látom  ökörnyálas gondolatom mely időben elmosódó de egy végben áramló, pupillám színes önkényúr  de görbe látásom miatt óráról órára változó. [Wilhelem]