Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Érted sírok és  közben komor felhők  feje ma éjjel az egekbe nőtt ilyenkor keresi szívem gondolatát fájdalommal teli  és szemük felragyog         Hold, hold,         májusi-hold         újhold-         szeretlek. Lilák és kékek a réti virágbimbók ilyenkor sírnak a meghitt  barátok könnyük reggelre búsan csillog a fákon, mágikus csillag, csillagos mákony.         Hold, hold,         májusi-hold         újhold-        szeretlek Fa gyökere a földdel csókolózik,  forró vágyam a szádig felhajózik, fekete hold vagy, hol vagy, messze, kettőnknek egyszer újholdunk lesz-e?         Hold, hold,         májusi-hold         újhold-        szeretlek. Utolsó május,éjszaka borítsd ...

Add a kezed. Szálljunk szembe a vad orkánnal s míg fent,  a Hargitán rikolt a karvaly mi kéz-a-kézben, büszke diadallal, álljunk meg itt, a száraz avaron. Nézd a felhőt! Hogy tépi rongyos szárnyát az orkán, alacsonyan majd  fenn,száll a messzi bércnek ormán megsebzi lábát kibuggyan a vére, kis cseppekben hull a rét rögére. Ijedten fut most házába az ürge. hajlong  a vén tölgy ,inog a borzalom zavarán oldalába fürge nyilát vetette a csillogó villám s ledől. De nézd, ott tágasan nyílik  széles  szivárvány. Megjött már az alkonyat kukucskál mosolygós félhold s míg csillag -tánctól ragyog az égbolt megtelik illattal, mi kéz-a-kézben, csendes   áhítattal boruljunk le a eső itta  földre.

Vajon van-e még jóra kicsiny jel, egy kicsi ég, kényszeredet  hittel, fülledt, vészes arcod   mit hirdet kutatlak, téged döbbent szívvel! S őrületig felforradt lázas percek a dolgok iszonyú megoldásában míg vonszolva, tépve, visz lábam a téli homályos vad  éjszakában. Ujjaim tépem, testem harapom. már nem találom sehol a helyem, a rőt sugarak lombjába markolok és hemperegnék a forró füveken. Szeretni  akarlak,isteni sugallatban és segítségért  ordítok az  éjszakában kiáltani vágynék, de hangom sajog mint túltöltött korsó,  lassan elfulladok. Egy csupasz szív egész testem és minden, minden bennem zsong, remeg vakon-forrongón, kibírhatatlan szisszenek, kényszeredve sírok, ugyanakkor nevetek![W.B.] .

Ferenc és Dorika  története nagyon különleges. Annyira simának és kedvesnek találom- kivéve az utolsó akkordokat-, mint egy Mendelssohn-dalt. Ezenkívül nagyon szerettem őket;       Ferit  és Dorikát. Jó ismerőseim,voltak és nem vinne rá a lelkem, hogy mint valami idegen  lényekrol  írjak. Elmondom hát csak így:  Unokatestvér volt a két gyerek. Mind a ketten szőkék és egészségesek, örömem telt bennük, akár az egyiket láttam, akár a másikat, és kétszeres, ha együtt voltak.  Kicsiny koruktól, amikor az első lépéseket tették, vastag, kövér babák voltak,-szerették egymást. Mosolyogva meresztették egymásra csodálkozó, nagy gyerekszemeiket. És csókolóztak még akkor is, ha nem mondták: „no csókold meg, Feri  vagy Dorika, a kis unokatestvéredet".  Együtt totyogtak végig a kert gyepén, és együtt játszottak a homokdombon hosszú, sárga nyári délutánokon keresztül. Az alkony, amely ilyenkor csak vacsora után érkezik, még látta őket, am...

Térdem a sötétben térdedhez ér, miért reszketsz, angyalom? Kezed után nyúlok. Most oly közel vagyunk egymáshoz, mint a nyáron, mikor fejem öledbe hajtottam a fűben. Szamárság ez a kép, de látod a mások csókja, hogy felgyújtotta benned, bennem, bennünk, száraz torkú hallgatókba az apró, nyalábos tüzeket, a behamuzott vágyakat milyen finom remegésbe oldotta föl a szombat délután pilledt merevségét. Angyalom, angyalom, hallod? Érzed? Hogy búg, hogy búg itt fölöttünk, messze a képtől, messze a földtől, messze a téltől, benne van a nyár, a tó, a gyep meleg szaga, megejtett nyárfák zokogása, lágy cirógatásod, forró ölelésem, kedves szaladgálás az erdőn, minden, minden, csak nem ez a város, csak nem ez a kép, ez a félezer egyszagú ember, ez a gyilkos vaskerék, amiben ülünk. Remegsz, angyalkám? Remegek én is. Csukd be szemed, bújj ide közelebb álmodj, álmodj te is, álmodd ezt a zenét, aki dalol, dalol, dalol itt mellettünk, messze van a képtől, messze van a földtől,...

Most még gondolok rád melegen , bár becsapódott a kapu régen képed ,nem fakult meg a keretben csak fél boldogság maradt bennem. Lassan szállnak el az emlékek , nem kiáltozom ,de álmodok veled ügyetlenül választottál engem zsarnokká tett fájó gyöngédségem. Bűntudattal töprengek,szó nélkül miközben szívem dübörög hörögve gyakran várom a vigaszt közönnyel de a vágy egyre tétovázik felettem. Bárhol vagy ,az idő nem hoz békét , csak ha szerelmed s ha vágyad kísér majd mikor átérzed milyen az üresség lehet egy apró tekintetem is sokat ér. Bennem úgy élsz még , mint elején kísértenek gyakran a régi őszi esték itt vagyok csendben várom ölelésed az őszi csendben minden belefér . Ahogy múlnak évek lassan elfelejtlek , ahogy suhannak őszben vesző fecskék észreveszed majd hogy egymagad leszel akkor lehet utadon megfordulsz hazafele. [W.B.]

Illatosan, langyosan sütött a Nap; a monostori cigány asszonyok hóvirágot árultak, de ők maguk feketék és aszaltak voltak, mint a Január kísértete.. Az emberek kisereglettek az utcára s fel-alá ténferegtek a napos oldalon. A Monostori-úton hetvenkedve vonult végig első diadalmas tavaszi hajtásáról a sintér-karaván. A rácsos gyepmesteri kocsiból holtra ijedt kutyák tekintete kért könyörületet.  A Gazdasági Akadémia feletti dombokról gyakorlatozó katonaság durrogtatása hallatszott - mintha, tavasszal, valami farsangolók szüreti mulatságot rendeztek volna.  László ott álldogált a volt Magyar Konzulátus épülete előtt s Borit  várta. Tegnap, vacsora után, szorongó lélekkel ugyan - de némi bizakodást sejtető hangulatban állapodtak meg ebben a nagyobb szabású sétában. Négy óra volt. Bori nemsokára fel is bukkant a Horea -utca sarkán.  László megint a krízis előtti napok stílusában igyekezett tartani magát. Pedig olyan rossz éjszakája volt, hogy azt hitte: nem virrad meg ...