Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Az örök szimfónia sosem hal meg belőle tisztulnak meg édes érzelmek dallamos mementója lesz a létnek hullámzik lelkedben a végtelenbe.    Az örök szerelem sosem hal meg kígyó módra csúszik körülötted átöleli forrón , végzetesen tested lángot kebelez be sajgó szívedbe . És csalfán szorítja kelepcébe , míg szíved a torkodban édeleg halkuló zeneszó simogat éjjelben a hegedű vonója visít melledben. Oly bánat ül szívedben sokszor búsan hallgatod a zenét annyiszor vértelen ajkadon csüng a kérdés feleletnek igaz helye a megértés. És várod lágyan a Bach szimfóniát körülötted hangjegyek hullámzanak térdepelve keresed elvesztett álmod, hegedűszó simogatja sok csalódásod. [W.B.]

A szélvihar elvitte színes kendőm, kapkodok utána ,de hasztalan a vihar mutatja az eltelt időm, a dús felhőkön sötét vigaszban repül elnémult vágyam. Fordul kedvem ,ahogy engedik úgy látom minden elj ö het még, szőkeségemet ellepi verejték álmaim,mint a csillagtalan ég, felettem pipacs lengedez. Büszke testtartásom szenvedése  láthatatlan lett a csönd jelmezén és nem tudom, már nem izgulok, nem érzem , hogy világgal forgok csak csöndben hallgatok. Megértem az alkonyt-rövid napok hosszú éjszakai merengések, kedvemben örök zenét zengnek dús emlékek kínálják magukat álomittas ,mámorok. Oly részeg leszek, mindent kékben  hol pirosban látok,és leheletem aranybarna álom a rövidke napban,  mi igazi tisztasága csillag életemnek az mind  érintetlen. Nagy úr lett semmim a létében,  üres perceimet örülten élvezem, nincs dolgom semmire,csak merítem ingyen a vizet kezeimmel és szippantok nagyokat...

Kedves kék szemű  volt  nagymamám emlékszem  barackfa állt az udvarán, melyről már sok barackot lopott az idő vén volt a fa is, vén volt akárcsak ő. Ott lakott az erdő mellet délcegen hogyha köszöntötték, kissé félszegen köszönt vissza s blúza széle fennakadt, fenn  mint ágak közé dobott patyolat. Régen szakácsnő  volt s a többi között megszokta hogy  mindenki előre köszönt és ötven év múlva is zavarba jött, ha elsőnek köszönt mások előtt. Míg élt apám s testvérem is énvelem gyakran látogattuk meg a kedvest, köszönjetek szépen  súgta az apám s mi kezet csókoltunk neki tétován. Mi bizony nem sokat törődtünk vele, de most tudom: az volt elégtétele, az utolsó, a legnagyobb üzenet hogy a szakácsból  is úrinő lehetett. Szél jelöl a kicsiny felhőnek irányt, iránta is úgy érzek mint szél iránt, mely olyan tájra kergetett engemet, ahol  a szakács is úr s benne a  szeretet.[W.B.]

Kifekélyesedett múló éveinket kecsegteti egy csalfa élmény, testi közelségünk megálló menet meghátrálva belenyugvás felett. Túlbuzgó testűnk forró párája hiányos emberi modortalanság, kérdőjelét teszünk üres évekre okosan megjósolva végszavát . Halandók vagyunk parázs tükrében száraz szemekkel kutatunk ereket s a remény mely hozná érdemeink fáradságos munka,hiányos érdeke. Mindenesetre nem unjuk magunkat porrá alázzuk kínos szenvedésünk s tajtékos árnyék világban minden zűrzavar, üresen ring karjainkban. [W.B.]

Tudta hogy Vera még nem szeretője az urának, de féltékenysége azt súgta: az lesz! Holnap, vagy egy hét múlva, - egy esős őszi nap borongós szomorúságában, vagy az utolsó felragyogó verőfény nyarat  sugárzó  hazudásában, de az lesz.            S mégsem tudott haragudni reá. Néha bement hozzá az irodába. Soha nem akkor, mikor az ura otthon volt. Hiszen remegett a simogató pillantásától, iszonyodott az átmelegedett hangjától, mert kivibrált belőlük az új érzése.  Éveken át ez a pillantás és ez a meleg hang jelentette neki az életet,- most is azt jelentette volna... De így, hogy már csak másoknak adva érzékelhette, mindig a halál felé terelte a gondolatait. Ezt nem bírták az idegei. Még nem bírták. Bár már eljutott a szeretetnek arra a magaslatára, ahol majdnem megszűnt az „én", de itt mindig megállította a maga sajnálása.  Érezte, hogy már nem tudja lekötni Pétert.  És érezte azt is: egészen bizonyosan ez a leány lesz az utódja. ...

A patológus tanárunk,- szikár ember ,- azt mondták róla egyszer: Az az istentelen ember.        Azóta rajta maradt, tanártársai is úgy hívták a háta mögött:  Az az istentelen ember. Csakugyan furcsa ember volt Egresy Péter.  Bozontos, barna haját hátrafésülve hordta és csaknem vállig növesztette, mint a piktorok. Élő bizonyítékául a nagy Darwin tanításainak, melyeket annyi tűzzel magyarázott nekünk a természettan-órákon: tisztára állatfeje volt.  Kiugró pofacsontjain fényesre feszült a kicserzett, sárga bőr, hatalmas alsó állkapcsa örökké harapásra torzultan ugrott előre, bunkós orra alá. De szép szeme volt. Nagy, melegen néző, dióbarna szeme. Kemény arccsontja alatt, beesett arcán, mély gödrök sötétlettek kétoldalt, talán hogy annál erősebb legyen a fölöttük mozgó szempár villogása.  Ha csöndesen beszélt, melegen nézett maga elé, de ha lendületbe jött ,- ami gyakran megesett, - és fanatikus hévvel hömpölyögtek duzzadt, kirepedezett ajkáról...