Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Egy nap: és arcod tova már gyorsan  illant ma s tegnap közt, az éj már,  két-part levők közt az éj, te bús,te bús éji halál.  É s hogy nem vagy, oly hirtelen, még kezed melege kezemben, s fájó  szívemben  szét  özönlött lényed: s  csak lélek, mi itt velem. Kezem még  keres, testem  fülel lehet egy-két  szót  még elérhet belőled, s egy hangot is amit az éjszaka harca így ragadott  el. De csak a lelked néz farkasszemet amelyben, valahol a mélyben,régen ott ül, mit szeretek s hiába nézem nem hatolhatok át    szemfedélen. S ebből a  csendből nem üzenhetek hogy a légen, s f ö ld ö n, oda futna  át lényem- s az  éj-s  az éj,a  téri- határ szenvedésén túl, csak veled lehetek.

Lelkem mélyén  névtelen rejtelem saját szívem  bús titka szárnyal, virágos  dallamok sétálnak velem. fejem felett apró   zöldellő   ágak. Virágok és sóhajom illata lengedez messze fényes , szenved ő  vágyak és körülem lágyan zuhan   a csend. sötétzöld mohától izzadnak ágak. Valahonnan  arany napfény besuhog csillagágyon nyújtóznak puha szikrák és izzadnak a fák: zöldes fényponton. Mintha muzsikálna valahol egy hang díszes hintóról mely  messziről jött, szívem pitvarán elakadt egy gondolat.

T ö bb asszony  összegyűlve ,  beszélgetnek a  kapu előtt   falusi szokás szerint.   - Tudja, a legfrissebb újságot, Dósáné -kérdezi Klárika a tőszomszédja. -Az éjjel meghalt a presbiter.  Kár az öregért, nagyon jó ember volt, jószívű, adakozó és vallásos.  Az Isten nyugosztalja. Az Úr is az ilyen jó embereket szólítja magához. Itt van ez a Balogh Feri korhely, templom helyett inkább a korcsmát járja, úgy megy haza négykézláb, otthon aztán a feleségét szidja és a gyermekeket megveri. A jó Isten mégis ezt hagyja itt. Nem hogy ezt vitte volna el inkább. -Lelkem  Dósáné,még  megjavulhat  ő is De tudja meg Klárika ,hogy  Benkő András  sem volt   ám jobb a Deákné vásznánál.   Tudom, már én akkor nagy lány voltam, meg anyámék is egyre sűrűn mondták: -Ez az András megint verekedett- aztán belekötött Tóth Jánosba . Ej, nem jó vége lesz ám ennek. De egyszer csak megváltozott és nem hallatott magá...

Száll a köd a furfang bús vállán, zúgnak szelek csillogó hárfán, lenge árnyak zakatoló csendje szívembe hull, mint eső cseppje.   Bordó színű határ függöny szélén szállnak dús szárnyú aranyörömök, csak egy határ a csöndben és bánatos mert  sírok, egyre s hajadba turkálok.     Az aranynap szárnyaszegetten ül most árnyként a rengetegben, helyette a sápadt, morcos Hold vigyáz, mint egy halál démon.   S míg rám borul, a ködös,vad este a csillagok között ravatal csere, mint kőarcú szfinxek a sorakozón merengnek,a láthatatlan gondolaton.   Hattyúk hada vonaglik a viharban különös hintót vonszolnak bátran a küllőjük különleges csillag sugár oly könnyen szeli át az Óperenciát.

Összetört    lelkemnek most az éj dalolja legszebbik énekét, bár a jelen fájdalma rossz emlék, nem ez illik a mai idegeimhez. de még érdekel. Értelmem  csodálja  győztesen hátralévő  bús éveket de semmit sem felejtek. föltárul édes emlékem boldog, édes öble, a szívemben menetel  serege s csillagszórón gördül sisteregve, bár alvó hamva még szeret  s bátor s arany lelke  még keresgél homlokomon. Szent nyugtalanság játszol velem, mert tudom, megszüli új    törvényem azt  amit  nem érdemlek, bárhol vagy  ma, még borongós végzettel lüktetsz szívemben..

 Csurgó esőben esernyők csókolnak cseppeket, szélúrfi mókásan reájuk nevet. Rebbenek fecskék kék íves szárnyak ázott kis ürgék, mind egyformán rázzak meg testük, míg fesel az ég. Kacsint a Nap s tócsába esik homlokára csapzott vizes haja a szivárvány lány csókja.

Néha egy nap , egy perc végzetes ha nincs mi összekösse szívünket, érzelmeink érdektelenné válnak langyos őszi szelektől elszállnak. S ki tudja van e folytatása még ha ritka perceinkben elakadnak, bénulttá válnak ölelő karok rég távolodnak egymástól, akaratlan. S a végső fokon egy röpke pillanat, mi kering felettünk gond nélkül, susogó sóhaj, feszült szívek körül imádságot oszlat,sóhajok nélkül. Csak az alázat feszeng szégyenben a kegyetlen idő, mi kiismerhetetlen  lelket roncsol, esztelent, merészet hosszú tavon kutat reménytelenséget, S feladunk mindent gőgös sóhajjal nem utazhatunk az idővel- vonalban a boldogság mi úszik a jövő felett megérinti vállunkat néha sejtetően. Nincs kapocs mi összekötne minket nyitott tengeren úszunk,visszatekintsz hullámzó homoknak apró kristálya csillog messzire mintha kommentálna.