Szomorú szonett barátomnak
Már felnyúlnék az élet aranyához hajszolt magam, aki eddig elárvult buja szemmel a csillagokra bámult s nem közeledett máshoz, sem magához. Becéz a nap, a sorsom már nem átkoz most kráteröble forrongón kitárult égnek zúdítja mélye kincsét s a múlt lélekkel térek meg a szeretett férfihoz.. De a halál é belemar karunkba láz surran be bíborló álmainkba míg kapu-nyitni tékozlunk erőt. Mire meglátnám már a delelotti vad csordamódra dübörög a munka és ott tipor el a kapu előtt.