Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Meghalt a rét,  a pipacs,  a búzavirág. Dísztelen ágyba megyen pihenni a nap, Szomorúan hajtja le fáradt, vörös fejét, Még szomorú, mocskos, barna felhők alatt. Társa is busan jön: az alkonyi szellő, A nagy vén fák sudarán szomorún zizeg. Valami tompa, nagy jaj hangzik el messze . . . Csitt!  Halolt van! A tavasz lánya halt meg. . Gyászoló fátylát a messze keletről Az éj lánya hozza nagy gyászban előre, Könnyes harmatot sírva reáteriti, Sárga buzakeresztes, bus temetőre.

 Egyszerre csak lenn, a hajómélyből délibábos nóta hangja sírt felénk,  temetve otthont, elhaggott tanyát, kifosztott kunyhók meztelen falát s ébresztve tenger-álmot, uj reményt A dal felénk száll halkan, elmerengve. Mi hallgatjuk  oly könnyes a szemünk Mintha a szivünk majdnem megrepedne s ébresztve tenger-álmot, uj reményt. .  Mintha e víz a szőke Tisza volna és gőzgályánk egy kis halászhajó, a gép kongása, a gulyák kolompja s a dal  szerelmes, lágy furulyaszó   s a dal  szerelmes, lágy furulyaszó  a hajnal bíborfényt hint szét a tájon s az ének elhal lassan, csendesen. oriasi hajonk röpült a tengeren. A hajnal bíborfényt hint szét a tájon s az ének elhal lassan, csendesen . . .  Gőzgálgánk röpült az Tengeren s mi búsan merengtünk a fedélzeten. .   .    

  Felébresztő csókom Te nem tudsz róla, hogy homlokomra tűzlángos mámort szikrázott az ajkad és csókod láza az erembe lüktet sorvasztó, titkos lélekkárhozással. Te nem tudsz róla, hogy acélkezednek hűs szorítását a szívemig érzem s míg a szemed rám vágyakat villant. En, fáradt, boldog sejtéssel hajtom kevélyen válladra fiatal fejem megvetett lelkem hamvadó üszkén. |Vilhelem Margareta|

 Ölelj át szorosabban, édes, már megint itt vannak az árnyak, a becstelen, az örök éhes fekete varjak nászra várnak. A múltból vissza-visszajárnak. tapaszd fülemre forró ajkad, lihegd belé csókos igédet. ne halljam én, hogy hívnak, csalnak. Nem akarlak itt hagyni téged kergesd szét ezt a bámuló népséget én a tiéd akarok lenni testestül-lelkestül, egészen. Én teveled akarok menni keresztül poklon, tűzön, vészen. miért nem karolsz át ? Béna lettél ? Mért nem beszélsz hát ? Néma lettél? Vagy hunyóban a tűz, a láva ? eredj, te gyáva!  Ha kialudt a gyertya regi éned újra feltörően  lázong érzem utjaid másfele járnak. .                          Vagy hunyóban a tűz, a láva ? . . . Eredj, te — gyáva!

 Szürke felhők úszkálnak fenn az égen,  Csillag ragyog szép kedvesem szemében   Egy a lelkem, egy a szivem én nekem   Néked adom, csak te néked szentelem  Leszáll az est, feltűnnek a csillagok,  Legszebb csillag a te szemedben raragyog. Boruljon el az ég minden csillaga:  Maradj mindig életemnek angyala Messze távol hullámzik a délibáb,  Rajta szemem véges végig végig Iát.  Délibábot szétoszlatja a felleg:  Az én szivem téged örökké szeret

 Halkan letelepszik, odaszáll melléje  a felejthetetlen emlékek zenéje a férfitestnek ernyednek izmai  amint nyakát átfogja most  kezem.  Pogány örökség csókos ösztönével,  az ablakon beszűrődik az alkony,  leeáldozásfényt hint, szór szerteszéjjel  s a férfire borul hajlékonyan  márványsímaságú csodás női teste.  S mint templomi ájtatos imák  halk tavaszi himnuszok rezegnek. s nesztelenul kinyilik egy virág. S amint a férfikéz a nöi testen,  Rajtapihen és összeforr az ajkuk valami hirtelen keresztülborzong rajtuk. A parki setakert  boseges lombjait  lassan-lassan befedik az árnyak,  s a  márványtestek összefonódva várnak.  Halotldermcdten,  mire várnak ?

 ESTÉLI VENDÉG. .. Este... Halk nesz zavarja a szobád csendjét, és hívatlanul belép hozzád egy vendég  Arca szomorú, néma, szeme tűzben ég, nem mondja meg a nevét  te tudod: emlék... Leül ágyad szélére, s elkezd egy mesét: a múltat tárja eléd meggyötör az e mlék...