Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Ki  őrzi,  mondd,  a  régi  házat azóta  és  ki  őrzi  a lépcsők  fokát? miféle  állat?kőkígyó  vagy  márványbika? kinek  fejét  paskolja tépi az  őszi  eső  és  a  hó és  rólam  mit  beszél a  régi és  most  is  bujdosó  hahó?

 Menni kell, most menni kell, mert a napfény a füvekben zöld izzással ünnepel.   Merre leng most derűs Őszöm merre csillan dús aranya, vérző búja merre van ? Csurog az ég a mezőkön megcsodálom sistergését s tovább megyek lankadt szívvel szomjasan és társtalan.   Túl a poros fülledt tájon valami kell,nem valóság, nem is álom amit még csak sejt a szem túl életen, túl halálon este-reggel keresem. Lehet, egyszer megtalálom az Ősz derűjét megtalálom s benne tiszta kedvesem

Mikor elvesztettelek akkor lettél igazán  enyém a  vonatról fátyolos szemmel nézlek Marosmenti kicsi ház s kert. Úgy  elsuhanok  melletted, meg sem  látom  a régi fészket. Az  alma fák  elfednek  szemem  elöl Alig csillan ki a zsindelyes tetö A  szörny-vonat vaskereke  csattog. Nem  hallom,  a kedves  hangod amint a  múltból hangzik felém És  göndör hajad nem  rázod És barnán csillogó eros kezed nem  integet. A  vad ágak  eltakarnak. Hogy ne lássak és ne  emlékezzek De talán jobb  is  így Elmenni melletted Nem  nézni rád. Marosmenti kicsi   ház. Elfordítani a fejet Te,a legszebb képzelet.     

 Talán mert jelképe vagy a nagy nyugvásnak Azért örülök úgy jöttödnek,este. S hosszas bár víg felhőnyáját a nyárnak csélcsap zefírt hozzál bár lengedezve.   Vagy hozz akár a megrémült világnak Havas égből hosszú homályt hetekre, Mindig egyformán hívlak, invitállak Szívem titkos útjait ismered te.   Az ösvények, hol töprengőn bolyongok, Örök semmibe visznek; ámde félek Fut a hitvány idő és futnak gondok   Csapatja, s tűnvén énvelem enyésznek S amíg békéden, este, elborongok alszik s nem tombol ez a harci lélek.      

 A szerelem tüze még tart hold és csillagok arcát tükrözik szem ével vakít a nap s a szél hozza hírét szilajul Március rügyei és a hóvirág kikandikálnak a tél álól s az én szavaim is úgy törnek föl érte mintha örök forrás táplálná őket. Bármerre nézek, az ő arca néz vissza rám s az Isten-arcú természet az ő arcával mosolyog reám Isten arca és kedvesemé ma egymáshoz közel vannak, mint mikor szívemben az ég a földdel néha összeér

 Úgy visz a szél! úgy visz a szél Fejem a forró napba ér.   Úgy süt a nap! Úgy süt a nap Úgy perzseli az arcomat.   Rátátogok, rátátogok s belémforog a napkorong.   Forró vagyok, forró vagyok, lázam tüzétöl pattanok.    Édes vagyok, édes vagyok vágyam mézétől pattogok.   Boldog vagyok, boldog vagyok boldogságomban pattanok   Hogy visz a szél! Hogy visz a szél égő szívem a napba ér.   Messze a föld, lent van a rét majd egy pipacs, majd margarett.   Megálljunk itt, szelem, szelem  Azt a szűz nárciszt szeretem.    Messze a rét, lent van a föld fehér, kék, piros, sárga, zöld.   Megállj szelem ! Szelem megállj Dália vár ott lenn reám!   Magas a nap, menny s ég közel, csókol a szél s a szél ölel.   Eressz! Eressz! Hadd zuhanok Jácint int fel, s öle kifog.   Búvik a nap, borul, dörög portölcsérben az ördögök.   Hála istennek nálad vagyok Isten hozott! Isten hozott!   Barkavirág, szomorú, szűz régen r...

  Mi lenne,ha most így előtted állva, a testem durva képvászonná válna s olajjá folyna rajta a lelkem.   És várnád, amíg ködbe burkolóznám hogy veled szemközt, a falon, az arcom rád nyíló-szemű életre keljen.   Tűnne a köd s én néznélek örökre, száz élő ember mind hiába jönne, s száz férfiú, sírva, hiába menne.   Bezárnák egyszer végre tárlatunkat az urak, látod, engem is megunnak és akkor és akkor,tudod, mi lenne?   Kihurcolnának mindent körülöttem téged az ajtón, melyen én bejöttem s nem engednék, hogy visszanézz reám.   S engem,a meghalt, meg nem hívott képet, magamra hagyva, el sosem vinnének, hogy eltemessen az elhagyott férjem.