Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Bajra  érett  ez  az  élet, szekerem  is  rögre  tévedt, de  kenetlen  kerekű Tüzes  borom  ecetté  lett ,torkomon  a  méz  is  méreg ,kenyerem  is  keserű. Nem  ismerek  kedvet, kényét,búban  töltök  napot éjét,se  vigasság,  se  derű .Reménységem  mind  ciszéledt ,hitem  háza  tövig  égett ,sorsom  sóvár  keselyű .Csőre,  karma  belém  mélyed ,nem  várok  több  percet,  évet ,törjön  szét  a  hegedű!

 Ma éjjel jaj elsápadtak a fák. haragos zöldjük halványabbá halkult s a reszketésben szerte zilált gallyuk bús, néma sikolyt sírt a légen át.   A levelek félénken összebújtak, a félelemtől megmeredt a száruk mert látták, hogy az erős fa,a váruk riadtan áll. A gyilkos szelek fújtak.     Vészt várva nézték egymást tétován A tar földön, száraz földön, mohán némán hevertek már a régi társak.     s mert dicstelen véget ért nemes harcuk az őszi eső bemocskolta arcuk házunk előtt már kopaszok a hársak. 

 Az emberszív most nem öröm, s nem hűség, de kín és jaj és gyötrő keserűség, hajsza, vesszőfutás és örök vérzés mert rajta súlyosul egy vasnehéz kéz.   Az élet kemény, csontos, durva ökle szorítja, nyomja, préseli örökre és ezért sem tud ma a szív dalolni csak sírni, jajgatni, panaszolni.   Ezért jaj csak a könnye és a vére ahogy hull, pereg az idők kövére, míg elfogy minden, könnye, s elfogy a világ és el az élete.

 En Hiszek  a  gyötrelemben, én  hiszek  a  gondban-bajban.  .Minden  rossznak  így  kell  lenni, így  van  ma,  mert  így  volt  hajdan! Én  hiszek  az  éjszakában, ködben-fagyban,  lángtengerben :Én  hiszek  a  sikoltásban  s  abban  is,  hogy  sárbaverten Kell  néznünk  a  csillagokra S  áhítoznunk  egy  csepp  jóért Én  hiszem  az  idők  rendjét :a  vérpadot  és  a  hóhért! Kell  a  próba!  Kell  az  átok !Szükség  van  a  vérre,  tűzre: Szükség  van  a  gyilkolásra, hogy  az  embert  összefűzz Én  hiszek  a  szenvedésben, lépcsője  az  minden  jónak! Füstből,  tűzből,  vértengerből tisztán  kél  ki  majd  a  holnap És  az...

 Állok tornácodon Derült az éj.  Fölémhajlik a virágos fa ága. Állok a virágos lomb árnyékába Kertben a fákat lengeti a szél   .Ablakodon át nézek a szobádba .Arcodra rászitál a lámpafény. Hajadnál babrálsz fáradtan, szegény ,Zizzenve hull hajad aranyhulláma   Csodás vállad két halmára leontod  S kibontva mellénykéd — kebledre csordul .Lassan felállasz s lámpádat eloltod   Túl ágakon fenn csillag fénye rezdül, De a szemem már vak homályba fordul ;A hold se lát az üvegen keresztü

 Felém lebegnek röpke árnyak Mezőiről egy szebb világnak Hol illatoznak szegfűk , rózsák Méhek a hímport zsongva hordják.   Bársonyos zöld gyep vetett ágya És pásztor síp a lelkem vágya A szellő szárnyán hársfa illat S az akácfa álomba ringat.   Kakukkmadár szól a pagonyban Lesem a hangját félve, szótlan, Meddig élek, az évek számát S szövöm az élet boldog álmát.   Akiért szívem folyton dobban Nem szeret e mást izzóbban?  Ki képét hordja a szívében S álmod-e rólam alva, ébren?   Ereszti-e nevem a szélnek, Ha ujjai bokrétát fuznek. Ki az a boldog, kire gondol, Keble ha szerelemben tombol.   Emlékeim múlt messzeségben, Mint a felhők a kéklő égen Egymást követve tova szállnak Akárcsak régi röpke árnyak.

 Júlia!  te most  a  m agányos  esték lila gyotrelmeben  lesed  a  kapunkat, mikor   lép  be  rajta  ismerős  dobbanással a  férfi  lába,  aki  megtaposott . G yermekünk  arcát  fogod  kezeidbe s  úgy  szédülsz  bele  két  csillagszemébe, mintt  tántorgó  éji  jel, am  egy  messzi-holtvilág   testéből, szikrázva  kiszakadt  és  a  nekem   szánt  csókod  az  ő  arcára sutod  Estenden  letérdelsz  az  irgalom -fából  faragott Istenfi  előtt  és  úgy  rebegsz  halkan: Uram ,  ne  haragudj  az  emberre,  aki  az  én uram ,    mert  ő  a  viharral  jár ,a  tűzzel  játszik  s  nekem   lobogó  szavakat  mond,  ha  fölgyullad ...