Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Ha föléd hajolok, mint tó fölé, tükrözd tisztán arcomat. Ó, tükör, tiszta tükör,téged kutatlak ki vak vagy a világnak s csak engem tükrözöl. Fáradt arcomat gond és kín redőzi már de tükröd tiszta fényét csak egyszer szórd reám s újra szép leszek, mint kit bűne átka nyom s görnyedten hordja kínos éveit téged keresve folyvást, míg megváltó lángodat eléri.   Ó, de vak leszel örökre, s élted is elveszett, ha más tekint beléd. S mi öröme lenne, hogy megelőzött engem, ha önmagát is megelőzte, s megölt tégedet, önmagát, mert el nem felejtheti arcodat, nem felejtjük az arcokat!s téged, ki ha rám találsz,sírni fogsz, mert kifosztottak,s üres lélekkel, fájón meredsz majd felém mint egyetlen cél felé, melytől, mielőtt elérted volna, elragadtak gonosz kezek.       Vigyázz tehát s őrizd fényedet, mert várok reád ki láthatatlanul közeledsz felém Várok reád,s míg el nem érsz megváltani engem, ó, jaj, tépő vággyal, kiket előtted láttam: a »sok« emléke kísért. Vigyázz s el ne á...

 Az éjjel boltján,új Hold ragyog Olvadt ezüst folyik a völgy felett a közeli és távoli hegyek az ezüsttó hullámai. És szinte hallani lágyan csobog a csend   Messze lent szívemben is csobog a csend S mint halk zenéjű dalsorok a két csend lágy harmóniába cseng.

 Ezer megőszült napsugár A légben szálló pókfonál Bogár repül, madár zenél S nem gondol rá,hogy jön a tél   Bíbor- s aranyszín mindenütt. A nap éppen szívemre süt Köröttem gyermekkacagás S arany, arany, egész rakás   ölömbe kincset hordanak Kicsi serény gyermek kezek. Én Istenem, hogy higgyjem el Hogy egyszer majd öreg leszek 

 A szív, a kérgesülten rég árván felejtő ha visszarévedez még a múltba, ó be ritkán mereng pirost-virágzó, nagy földi láza titkán. Pedig fényben lihegve átizzó rózsaerdő     se nyithat több bimbót, mint velünk nyittatta hajdan. E nyári erjedés dús kedvvel, vad ifjú mersszel A csókot, mely kihajtott bolondfővel ezerszer, S mégis, ha erre tér most szívem: csak mély avarban   halad. Más táj, hová ma mindig s mindegyre jobban hontalanul s örök hű honvágyban visszadobban órákba, hol pár csendes hó tiszta szót cserélve   talált kezünk két hűvös kapocs egymás kezére s csak most tudom, hogy akkor egymásban fogództunk Csak most hiszem, mi egymás kezével imádkoztunk.

 Képedet nézem egyre, s a dús arany keretből néma gőggel te is visszanézel, mintha e keret is méltón példázna téged Mire vagy büszke, mi az, ami páratlan tebenned, s előttem felfedezhetetlen? Ha gőgödre gondolok,szomorú leszek mert hidd, oly múlékony e forma itt mely nekem már semmi, s neked még mindig:életnél többet ér s elhagynál érte engem is semhogy elveszítsd.   Ha levetkőznél sem lehetsz oly meztelen, mint amilyennek én látlak itt, s hiába takarod magad, lehull vállaidról mivel dőreségem egykor hiún fölruházott S egyszerre a sír mélyén látlak én, szegény, szegény,ahol a vér s a hús oly semmiség. És nincs semmi, már nincs semmi a remény is semmiség  s ja], ha így élsz mi voltál míg éltél? Nem több a pornál,mit felém fújt a szél.

 Miért szereted testemet, a lélek hiú házát, mit nem becsülök többre, mint egy széket,  melyre valahol leültem, ágyat, melybe egyszer aludni tértem? Mi az, mit e test nyújthat neked, hogy egy életre elég legyen, megőrizze érte diadalmasan az emlékezet. Te vágyadat, egyre csak vágyammal oltod s az enyémet így soha,soha el nem oltod Nem adsz csak, annyit, mint tiszavirág Timót-napon társának az augusztusi éjen. Porba omlasz és semmi sem leszel előttem.         Hasztalan ölelsz karjaiddal, mint a madár kirepülök onnan ha elfelejted, hogy szárnyamra  mily büszke voltam Lépj ki börtönödből tehát s szállj velem, mert így örökre reád emlékezem Keresd, mi mindig új bennem, lépj házamba,ajtókat kitártam zuhogjon rám a nap s járjon át a szél. Keress, keress, engem keress,mert megújulok s mindig újan ha látni bírsz  melletted maradok.  

Alkonyok bíbora virágok hímpora angyalok mosolya volt.   Céltalan  céllá lett vágytalan vággyá lett mosolya elnémult holt.   O miért nem csupa dal o miért nem aranyfal szívemen épp úgy mint rég ?   Miért csak merengés miért csak esengés miért csak sebként ég?   Bár lenne harmatos még egyszer  illatos, még egyszer dallamos  név?   O, miért nem csupa dal? o miért  aranyfal szívemen épp úgy mint  rég   De már csak bús avar ezüstös ravatal szívembe  ásott ásott sír?