Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Kora reggeltől alkonyokig lángolt - akkor is ilyen szédületes nyár volt. El úgy mentem, hogy vérig fájtam, sírtam, s a lelkemet a kis falura bíztam. Mozdulatlan úgy feküdtem a napon - és harmadnap - gázoltam a patakon! És láttam, hogy a hegyek csuda kékek - férfi-szemek nincsenek olyan szépek. És hogy a víz a Nap-aranytól sűrű, és fényesebb, mint a karikagyűrű!... És hogy az erdő suttogása tiszta: amit kimond, azt nem hazudja vissza. És hogy eddig úgy ténferegtem: vakon - És a szivem nőni kezdett a napon s a dobogasa szet verte a mellem.

 Június   kacag  be  ablakomon ekkor születtem  szeretnék,maradni jaj,  mért  kell  most  rabnak  lenn! mikor június kacagva felragyog Az illatok sok árja megrészegít mámorosan lobban ifjú   lelkem víg sorsot  jósoltak adakozó istenek ma mindenki felkoszont kedvesen. Áldott  legyen az adakozó szent  mámor áldott,  hogy  részeggé  csókol,fórrón lelkemben  születésnapomra bókoljon  titokzatosan az égig kell szárnyaljon     Ki tudná ,ki ismerné szuletésem percét ezert hodoltam istenek elott érzésekkel szobrot epittem a sok  isteneknek de nem tudtam,hogy hiaba szulettem.  Fejem felett margareta koszoru nyilik kis piros pipacsok ovezik renduletlen s almomban tunderlany vagyok mindig s meggyujtom a sok maargreta levelét.

 Minden még a régi.  Csak én vagyok másik Barna fürtjeim közt deres hó csillámlik, Szívem se a régi,  csalódott, megtépett. Annyi sok szikrája is mind-mind elégett.. Tengeri reménnyel mentem a nagy útnak A melyen annyian, de annyian futnak Tele volt a szívem, tele volt a lelkem. S dali patak partján vihar arcba vágott,  Kígyó mart meg, mikor szedtem a virágot  Kígyó mart meg, mikor szedtem a virágot Rózsa tövis nélkül soha se nyílt nekem,  Felettem csak felhő tornyosult az égen.  Messze földre mentem, messze földön jártam,  Sok szívet, sok lelket, de sok embert láttam.  S azt a messze földet ám hiába jártam,  Ki szeretett volna, embert nem találtam Vert, a ki verhetett, csalt, a ki csalhatott,  Nem köszönté vissza senki a -jó napot. S az a sok, sok remény fogyott lassan, szépen,  S az a lobogó láng elégett egészen. Megroggyant a lábam, megtikkadt az ajkam,  Elepedt a lelkem, jaj, de megszomjaztam   Lassúbb lett, lassú...

 Kápráztató színjátszó álmok hogy olyan hamar tovaszálltok? ti is édes ragyogó vágyaim gyorsan elszálltok sasok szárnyain. S elszáll a kedv, a hév a mámor s a délibábos  vidám ifjúságból alvó parázs szürke hamu alatt, sok kicsi az emlék ami megmaradt.. Azok a forró nyár tuzes parazsai még eregetnek színes füstoket langyos sz ellők    egyre felkavarják és szállnak felém emlék karikák.

  Szeretnék még nyárban maradni  arany hullámos szigeten, testemre csillag fénye szikrázzon , futó szél gyöngén altasson. Szeretnék éjszakai csöndben, vállamra kibontott hajammal hallgassam a tenger vad moraját , s a sirályok tompa suhogását. Kísér egy ösztönös ősi eszme, keresi múltamnak fájó sóhaját szürke homok oldódik szívemben uszályként a ,nyárnak nyomdokán . Testem még nincs felkészülve elhagyni az idő kéjes perceit , együtt az ősz, s a tél menetén játszanak, bús szívem leheletén . Búcsúzni kell halk Bach zenével álmodni mindig súlyos tisztaságot , s a teljes zűrzavar villogó határán egy nemes cselló hangja muzsikál ,, s a teljesen meggörbült hátammal mélyen szuszogok egy új akkordban , lassabban engedem el a tegnapot mohón simogatom az új holnapot . [W.B.]

 Kisváros utcáin naphosszat kódorogni így, céltalan mint én, mi lehet ennél rosszabb de jó is, kinek célja van.   Mi lehet kegyetlenebb, kínzóbb mint így járni, bénán, vakon S keresni egy arcot, mi nincs ott a háztetőn, a falakon.    Két csillogó szemet kutatni mi nincs sehol, a messziben Csak lenne, kinek megmutatni tudnám egyszer véres szívem .   Csak lenne, kinek eldaloljam az álmaim, a terveim ! Életem mért kell könnybe fojtsam és kábultan, földre verve így.   Miért? Miért? O, senki sincsen ki meghallgassa a szavam  Zörgetek százezer kilincsen és minden ajtó zárva van .   ÉÉs kószálom a siket utcák kígyózó, mély végtelenét s az égre sikoltom :  Hazugság,hogy szép az ifjúság, s az élet   Hazugság! Hisz megfojt az élet, sara, szennye szívemre foly S hiába, nincs is mit reméljek nincs cél, kiút sehol, sehol!     s                                 Ki...

  Ki messze csillagokba révedt Szemekkel járt és utat Évet, világot elfeledte. Ki messze csillagokba révedt. S egyszerre rémült döbbenettel Ébredt éjféli vak sötétre Úgy riadtan iszonyú csendben Szegény elárvult önmagára.   Szeme messze, csillagokba révedt Sötéten, mint ki éjszakába téved gyötörte száz kérdés, kétség és miért, míg mindenektől ,messze menne.   Állt, a vándor, éjszakába tévedt egyre messzeségbe mélyedt szemével nézte, űzte a sötétet ím lassan minden távol közeledett.   Uttalan, néma, vak sötétben megállt, mégis útra térten, érezte, hogy minden céltalan mégis mindennek célja van.   Mert titkos erők csendszála feszűt föléje , ki állott idelenn ezüst hárfán, halkan dalba kezd Isten ujja intett feléje az égen.    .