Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Márciusban lesz már két éve hogy a világra megszülettem Anyu,Apu nagyon szeretnek mikor együtt vagyunk este. Én már megyek bölcsődébe sok kis gyermek van ott velem sebaj ha nincsen egyenruhám az étkezéssel nincsen hibám. Egy nap éppen játszadoztam, mikor Anyu, s Apu duruzsoltak azt hitték hogy süket vagyok de már minden szót kitalálok. Úgy tudtam meg, padlásunkon egy gólya lakik, még a nyártól ott bujdosik, Apu, Anyu örömére mert kis testvérkét várnak tőle . Erre nagyon mérges lettem és szüleimmel összevesztem testvérkét ?-kérdeztem őket persze csak az én nyelvemen. Azt a mindenit ennek a Világnak végre ura lettem önmagamnak, testvérkét még nem szeretnék inkább kérem vissza a jó cicit. Hiába hadartam magamban , nem figyeltek rám, de kacagtak: -milyen édes, okos ez a gyerek -szólt Apukám és a vállára vett. Mit tehettem nem is tudom , de mikor Anyukát puszilom érzem hogy megnőtt a hasa sok bableves volt tányérjában. Ha jól értettem majd januárban 

Van hogy néha fájón töprengek hogy fakul életem de megvetem a hervadásnak minden iszonyát panaszommal keresem Fortunát. Volt életemre borítok szemfedőt ha az istenek is majd adnak erőt bár fáj az élet apró közömbössége de méltósággal harcolok ellene. Semmi kihívás, csak csöndesség ül szívemben fájdalmas közönnyel , de kiteljesedve szítom a tüzeimet simogatva testemben büntetésemet. És ha forrni kezd borús világom kedve magamba zárom bánatom s mormolom imáimat a zavaros lemondás egére a Vesta- szüzeknek legnagyobb kedvére . Majd egy vonalban az örökös tüzzel örült gondolataimban , megszegem vérző testem fájó kötelezettségét s lehet tekintélyt , s tiszteletet nyerek. Felvidultan megkorbácsolt testtel víziókat kergetek vígan a semmibe s derült arcomon simulnak a redők gonoszok horizontja mellettem vergödik

Kinyújtott karomon szánalom szívem súlya inog alatta, közönyösen kattannak az órák, reám való tekintettel halkabban. És szédülök mint a körhintában, ha ajkad merészen lankad félszegen mozgok behunyt szemmel, sóhajtó lelkemen fáradt unalom. Tudom sosem lesz éber figyelmed sajnálatos módon másra tereled , s kimondott szavaim perceit élccel átváltoztatod egy víg legyintéssel . Tudod volt egy érzés mi jelezte, sosem lesz hosszú boldogságom csöndben babrálok hatalmamon a megunt percek csöndességében s hogyha fáj az érintésem kedves ne húzd karod messzire tőlem arany rabságom kálváriája önzetlen szertelen ajkad csókja érzéketlen. Ily fáradtan oly könnyű az álmom, elhessegetem a csöndes hallgatásom s halkan fodros zsebkendőm keresem ahogy hátat fordítasz közönyösen .  [W.B.]

Emlékszel, hányszor mentem el, hogy talán vissza sem néztem, de még sokszor visszatértem, ahol te vártál, a tó vize mellett. És százszor elváltunk vétkesen, perlekedve, majd hűen, kibékülten, égő homlokomon járt forró kezed, ki tudja, hányadszor szerettelek. Te felém hoztad napfény-meleged, s tó vizében fürödtünk csendben, apám lehetnél, viccelődtem veled, s te nevetve fejest ugrottál a vízbe. Ki tudja, hányadszor vártuk a véget különös neszek közt holdvilágos éjjel, még emlékszem, de rég volt, Istenem, néma vallomásod remegtette szívem. Jólesett ülni néha a part szélén, ujjaink az illatok ölében ölelkeztek, az út előttünk állt, kék ég felette, nem tudtunk dönteni, ki merrefele. Ma reményteljes arccal, víg tekintettel várlak a tó mellett, vajon merről jöhetsz? A tavat csak nézem, kiszáradt, holt hely, elúszott minden kincs sivárság jelében.

Ha önmagaddal nem vagy kibékülve nem kapsz feladatot amire születtél , az idő végzetes lesz  mulandó minden nem kapod meg  azt ,mit adni szeretnél. Gondjaid surranva felrepülnek tőled két dimenzióban múlt és jelen között , vándorként kóborolsz mohón  keresed a szerelmet mágikus erők derűjében. És  csodák zokognak,halkan zörgetnek ajtódon kívül,érzed a szavak érintését? Varázsszavak simogatnak sebes kezekkel kínt rekedt érzelmek néha  türelmesek. És körül kell nézned ,lehet megértenek ne gondolkozz azon miért mit teszel , hidd  hogy  látod a legféltőbb kételyed légy vak és ne láss -mást nem tehetsz. Énekelj belül, nem múló vibráló fénnyel oltsad szomjad a legféltőbb nedűkkel szereteted olyan legyen mint a szenvedés szerelmet becsukott szemekkel vezesd .[W.B.]

Messzire vitte az idő, egy üres  végtelenbe hol ismeretlen az áldás, morcos arcán keserűen remeg  a naplemente  fáradt teste barázdás. Az öreg szív  ritmusa néha  kegyetlen érzi a dohányzást, völgyeken,hegyeken vágya szökkenésére szíve hangosan kiabál. Régen van úton az  öreg, felette kék az ég a távolságot siratja az otthonát elhagyta egykoron ,hol gyermeke s nagy ház-a  boldogsága . Időnként megtörli arcát ,apró mértékkel nem ismeri jövőjét , fázósan húzza magára  furcsa öltözetét amit nemrég örökölt. Kereste büszke boldogságát idegenben de meddő volt útja , otthon sem várja  már az  álmodó szerencse gyermeke rég elhagyta. A bús tegnapért pipára gyújt ,megpihenve magában sír diadala a boldogtalan a jövőjért , cserében az öreg öltönyét lerakja a földre. Nagy  fákat  kémleli ,mik  derengnek  előtte a bánat  húzza fejét  szép lassan zsebéből kihúzza megfont  kötelét s magát felakasztja. [W.B.]