Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Szépen indult az idén is a nyár meg-meg csap a szellő szédület tombol bennem lángoló forróság örvendek hogy engem is szeret. Sárgul a pitypang nap tükrében víg mosollyal nézi magát hitetlen arany szálon pelyhei lebegnek, így felold lázasan minden kincset.. Óarany láng,borítja a föld zöldjét mint hajnali álmon csillogó fényét, júniusi nyár rabul ejti tekintetünk tegnap még eső, ma  nagy meleg Az ember mosolyogva remél, nem siratja a tavaszi képeket, nagyokat lobban a nyár eleje percenként mindig új rendelésre. Szeszélyes a következetessége, ebben a júniusi meleg fényben hitet ad hogy már  érdemes lenne illatozni minden százszor szépnek. Benned ölelem a mindig elkérhetetlent tavaszt ,nyarat persze  o szt és telet, prédája vagy a tüzes éjszakának égi rejtelmeidet értelmem imádja.      [W.B.]

Mert minden enyém,mi bennem van  laza ,vagy sűrű dermedés,  kitárt tenyerek eres duzzanata,  s a hatalmas láng-ez az egész.  Mert úgy őrzöm saját énemet  végtelen szegény gazdagságom,  tenyerem szívemen bezárul,  mert ott van fájó tulajdonom.  S kongó időknek zűrzavarában,  hol minden elvesztődik céltalan  a perc csak enyém számlálhatatlan  kavarodik az éjnek némaságában.  Ott maradnak egymásba meredten  szivárványos csodás dübörgésben ,  úgy hömpölyögnek a zene tükrében  betemetve a csendes könyörgésem.  Mert minden enyém volt és lesz,  örök életű fájó édes nosztalgia  ámulatban kinyílt szám zavara,  lelkesedve, vacogásom habzsolja.  Csak egy mozdulat s bennem van,  a pillantások kemény aprósága  sóhajom , mi feltör bent ,szakadozó, meztelen lesz az ölelések fájó szava.

Ha szeretsz bármikor fogadok egy simító kezet ,egy csókot , bármikor kopoghatsz ajtómon éretted mindig itthon vagyok . Illatos levegőben kopogó vágy bent a szobámban a félhomály eleven ,nyüzsgő szavakat talál , mosolyában ott van a kék madár. Jöjj nyugodtan, szívem kitárom szürke napjaimban rólad álmodom , lobogva dúl bennem egy izgalom olyan vagyok mint egy fogyó hold. S ha majd ajtómon lakat csüng eltűnik ifjúságom meg az örömöm minden majd untat, de összeköt szerelmem ,emlék fátylak mögött . A szerelem egy tüzes álmodozás elvonul felettem mint egy fájó gyász csak meleg füst takarja már szobám szerelmesen simogatja lelkem buját. [W.B.]

Indulnék feléd magányomban , bár riadtan érzem tévedésem az ösvény ugyanaz észrevétlen örülten keresném forró testedet . És indulnék feléd megszokásból félve ébredezek határozatlan, szívemre hallgatok rendületlen de magamra vagyok akaratlan. Feléd vonz bozontos ösvényed kísérnek bennem ismert szavak forrnak testemben izzadt lázak de alázattal várom búcsúszavad . És rendületlen bölcsességeid fülemben panasszal keringenek , lázas hévvel keresem emléked hiányzik bársonyos érintésed . Testem követel, zuhanva rebben mellemben furcsa izzadó érzelem , gyűrött hajszálaim megszürkülnek s feledésbe merülnek szenvedések .{W.B.

Csak úgy örvénylenek vadul felettem a meghalt védelmek csak tövisek ,bogáncsok kezei rajzanak, a virágok védtelenek . Csak rongyos borult sötétség ébred hangok nincsenek  és titkokkal megtelt sötét ösvények, mik sehova visznek. Mert mégis hova lettek a derűs utak a termő gyökerek, hova lettek a csengve örvénylő énekek mik dobogtatták szívem ? Es a gyöngy burokba simult selyem kezek mik élettelenek ? vajon merre rejtőznek a nektár énekek, mik oly édesek. Hova lettek az édenkertben összegyűlt mézek a száz szirmú szívekben vígan kinyílt rózsa kelyhek ? De már csak mosolygok a langy szélnek holdfényes kékjében simogatom tövises kinyúlt bogáncsokat rémült sötétjében. Ha már csak szavak szirmai hullnak csendben tudom lelkem üres és tágra nyílt szemmel nézem a békességben a jövőt veszélyében . Mert belém költözött a búval fedett csend az éj szürke őszébe szelíden mosolygok álmaim fölött tündérien, és halkan dalolom énekem.[W.B.]

Mert mindig visszatér az igazság falat emel a magasság, És kedvünk belefullad árnyékunkba és heves vágyainkba. És dorombolnak lüktetően gondjaink míg titkaink támpontjaink . Megpezsdül vérünk ereinkben látszatra csókokat kacagnak. Az óráknak hosszas gyorsaságában törjük a falat valóságban. Szemeink sötéten szikráznak az időben és múlik az igék békeidőben . Mert mindig visszatér az érvelésünk tisztán elképzelésünk. Lepelbe ejtett bölcs kérdésekre feleletünk hazugságra vetemedünk. Csak kuszán mocorog ,s harcol bennünk  érzés hogy tovább menjünk. Némaságba bujt ajkunkról felcseng mérlegelt verseny. Mert hiába a megnyert csöpp győzelmünk ha minden kihült bennünk. Hiába a bársonyos lángú forró ölelésünk ha sírásba fullad a keservünk.[W/B.]