Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Bennem élsz akaratod nélkül, a nap nem fut úgy, ha éjszaka űzi, testemben tested,karomban karod, legyen minden ahogy te akarod. Szeretnélek megtagadni, de vágyaim hidat vernek hozzád. Szeretnék egyszerre lenni urad és hú kutyád ki kedvedre igyekszik megőrizni lépteid illatát. Két száj beszél saját nyelvén egyszerre s két szempár egyre kérdezőbben les egyre kutatóbb tanácstalanabb érzelmek egyre sűrűbb legyintéssel behintve. A fő törvény kisiklott: bongva-csengve zúzódhat széjjel mint a többi szerencse, a harangok némák , iszonyú kilengéssel. S még mennyit mindent kell mentenem, mennyit mindent kell szavakba öntenem hogy szelíd álmok terüljenek szemedre. szelíd álmok 

Prüszkölve, dübörögve futott a vonat a város felé. Mint egy tűzokádó, vörös szemű mesebeli szörny, mozgatta kígyószerűen hajlékony testét, belefúrva magát az éjszakába. Hajnalodott. A mindent fogva tartó sötétség kezdett meghátrálni. Láthatók lettek a letarolt mezők, árnyas ligetek és a nádasok alábukó vad madarai. Friss levegő áramlott be az ablakokon. Lassan ébredni kezdtek a megkínzott utasok. Utolsót nyújtóztak a kényelmetlen fapadokon. Akinek volt, elővette elemózsiás zsákját és nekifogott a csámcsogásnak. Jóízűen szelték a falatokat, hálát adva a fölöttük őrködőnek, hogy még van honnan. Egy ilyen zsúfolt harmad osztályú teremkocsiban ült Kata és szívszorongva gondolt a városra, ahol eddig még sohase volt. Egész kis vagyont hozott magával faluról. Perkál ruhát, kötényt... Tizenhat fiatal évet, húsz évesre érett testet és határtalan életkedvet. Könnyek között bocsátották útra, mert sokan ették már otthon a kenyeret. Ellátta tanáccsal az egész falu, rokonok, ismerősök,

A dombokról az elmúlás,galoppban titkos falkái ereszkednek alá, köröskörül kis fényecske lángja elhamvad mint a nyári kánikula . A nap olyan mint egy vércsepp hunyó pilláján pislog, az ölében hajnalban őszszaga terjed régen, ködterheket hordoz szőnyegére. Holnapra itt rozsdásan elterül az őszi csend hűvös képzelete fészek teremtő bűbájos varázsa madárpárokat kerget fészkükbe. Amíg az ujjongó friss tavasz életfakasztó varázsló ifjúsága amíg fel nem derül a kék égre s megszületik a tavasz unokája[W.B.]

Vén föld, tudod-e, hogy törött tengelyed bal csillagzat alá sodort fergeteggel, ásom a könnyek kútját tehetetlen lehet  a világot vak végzet verte meg. Nincs rendjén,hogy hangunk reszket s a szájunk is vérzik, mint a  sebek, nem földön járunk, hanem fenn, egekben kettőnk közül egyikünk mindig szenved. Téged szeretni jussom semmi, semmi meghalhatunk, de ott is fogsz szeretni, add a kezed mert  lehunyt  szememben átkozott lett a kín, s nem enged szeretni. Reánk szakadhat ég s pokol s ezernyi bajnak és kínnak keserve.Sehol senki, sem segít most, hogy elvessem egy gondom ,  kettőnknek egy sírban a helye. Elmúlunk De szerelmünk sosem múlik szívemből akkor a számra szálltak szavak bizony azt vártam én, hogy megálljanak s igaz  alázatként  imát mormoljanak.[W.B.]

Lelkemen túli zord lehetetlen egy testben van, mint a titkom nincs messze tőled nincs vád, mely életemtől elszakítana kora hajnalban. Már benned élek, foghatlak, simogatlak unhatlak kincs vagy nekem csillogó smaragdzöld kövek alázatos darabja. Most messze vagy, szenvedélyed bennem el nem apad vágyad lelkemben kincsesen felszakadt kegyetlen hűtlenséggel . Tengerszemek vallnak nekem hajnal körül az égen zenélnek, zavaros ködök között s viharaid az én lelkembe szállnak, az én szívemben orgonálnak. S ha hallgatlak, a hajnalban nem tudom:a ritka csendem benned van-e zaj ? Vagy kinn, a benned alvó rengetegben mind halkabban tömörülnek egésszé ? És a neved mind halkabban ejtem, elhallgatom, s a nagy morajban, nem tudom kinek mit hoz tettekre hívatlan. De én ketté hullhatok, ketté tépve hűtlenségben de maradok, tengerszembe zárom titkom s nekem maradsz. örökre hajnalkor..

Oly értelmetlen ez az egyedüllét, életem rejtelmes ,szenvedélyesség szele leng ,zárt rendbe tereli létem, sóhajom rég szívembe menekült. Kínos szenvedély tenger cseppje szabályozza agysejtjeim elveit, keringésemben vért hiányoló sebek szarusodnak kérgesen szövetekbe. Remény és látomás szemem tükre bőrömhöz tapadnak keserű ízek, testem éhe, szomja epedve szenved meggyötört szívem üresen vereget.. A régi híd, hol egykor észrevettél karfája mállik ,roncsokba hull egyre zavaros víz hullámzik zöldes fényben ilyenkor a kívánat , hozzád terel. Meddig kell még várjak éretted bolyongok csendben amíg elérlek , függőhidat  építek te kedvedre nézd hogy csak egy pillanatra jöjj elém.   {W.B.] dat építek te kedvedre édes,

Szorongok mint villámláskor gyűlnek bennem keserű szavak, föl nem emeltél,el nem dobtál, nem vagyok kedvedre Uram . Nem törődsz üres szívemért sorsomban keveset engedsz a hallgatástól megbetegszem, bár tornyosodik a bűn felettem. Tegyél velem valami csodát nem bánom legyek akaratod , hadd hogy súgjam meg titkom engedd kavarjam össze agyam. Nem akarok tisztán ,frissen sorolni végre ijesztő,cifra átkot , szememben pislog a bűnbánat sápadt ajkam vérbőséggel áldott.. Már csak tompán zúg bennem némaságom szótlan hangja, ijesztőbb minden dörgésnél, vigyorgó bűneim lágy simogatása. És megmozdul bennem valami érzem kegyelmes akaratodat s megszólal bennem keverten , a szókimondás a régi formában ./W.B./