Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Az az erős, ki gyengeségét erőnek nem használja ki az az erős, ki nyugton gyenge, ki nem: sok, de ki: valaki. Az az erős, akinek álmát nem zavarhatja semmi meg, ki, amikor semmije sincs már, örülni tud a semminek. Ki azt mondja: az élet mélyén új világokat rejt a köd, erőnk csak úgy erő, ha jóság a lét szívéhez odaköt. Az az erős, ki elhitetni tudja a sorssal, hogy bukhat, kitől a vágy akárhogy futhat, utána soha nem szalad.. Az az erős, ki gyengeségét erőnek nem használja ki, az az erős, ki nyugton gyenge, ki nem: sok, de ki: valaki!

Saját sorsom bogain gondolkozom nem vagy többé fölöttem hatalom, már nem siratlak éjben, virradatban, esengve nem tárom feléd karom. Fürkészem titkod néma esthomályban bennem s benne, kiben szövöd magad szólítlak jöjj hozzám,mert befogadlak fejem meghajtom s nesztelen is hallak. Reád ismerek, reád ahogy ragyogsz, kísérem lépteid, amíg csak kívánod, lelkednek ezer fátylát bontogatom amíg majd egyszer szívemhez simul. Gyere! Megtörténhet, hogy vakmerő vagy kinek szívén a világ bolondsága forr, minden szavad hamis és lemondóan nézlek, - vádolom egyre kegyetlenséged. [W.B.]

Fenyőcsúcson, messze fent egy szép galamb megpihent, belenézett épp a napba, karcsú szárnyát megmozgatta. Mélyen lent a fa tövében epervirág fakadt szépen, ő a napfényt elkerülte, hűvös árnyék rejtegette.  Havas hegyek szép virága, galamboknak vagyok  királya, hűs árnyékból jöjj ki, kérlek, fordítsd orcád a napfénynek. Illatodat ideérzem,elszédültem, elszédültem már egészen, jöjj, szárnyamra ültetlek én, általviszlek a nap tüzén, Szép beszédű galamb madár, teelőtted nincsen határ, égig szállsz te napsugáron, én meg árnyékban virágzóm. Fúvó szélhez vagy te kötve, megfogódzom én a rögbe. menj utadra szelek szárnyán, vissza se nézz, ne gondolj rám.

Bennem élsz akaratod nélkül, a nap nem fut úgy, ha éjszaka űzi, testemben tested,karomban karod, legyen minden ahogy te akarod. Szeretnélek megtagadni, de vágyaim hidat vernek hozzád. Szeretnék egyszerre lenni urad és hú kutyád ki kedvedre igyekszik megőrizni lépteid illatát. Két száj beszél saját nyelvén egyszerre s két szempár egyre kérdezőbben les egyre kutatóbb tanácstalanabb érzelmek egyre sűrűbb legyintéssel behintve. A fő törvény kisiklott: bongva-csengve zúzódhat széjjel mint a többi szerencse, a harangok némák , iszonyú kilengéssel. S még mennyit mindent kell mentenem, mennyit mindent kell szavakba öntenem hogy szelíd álmok terüljenek szemedre. szelíd álmok 

Prüszkölve, dübörögve futott a vonat a város felé. Mint egy tűzokádó, vörös szemű mesebeli szörny, mozgatta kígyószerűen hajlékony testét, belefúrva magát az éjszakába. Hajnalodott. A mindent fogva tartó sötétség kezdett meghátrálni. Láthatók lettek a letarolt mezők, árnyas ligetek és a nádasok alábukó vad madarai. Friss levegő áramlott be az ablakokon. Lassan ébredni kezdtek a megkínzott utasok. Utolsót nyújtóztak a kényelmetlen fapadokon. Akinek volt, elővette elemózsiás zsákját és nekifogott a csámcsogásnak. Jóízűen szelték a falatokat, hálát adva a fölöttük őrködőnek, hogy még van honnan. Egy ilyen zsúfolt harmad osztályú teremkocsiban ült Kata és szívszorongva gondolt a városra, ahol eddig még sohase volt. Egész kis vagyont hozott magával faluról. Perkál ruhát, kötényt... Tizenhat fiatal évet, húsz évesre érett testet és határtalan életkedvet. Könnyek között bocsátották útra, mert sokan ették már otthon a kenyeret. Ellátta tanáccsal az egész falu, rokonok, ismerősök,

A dombokról az elmúlás,galoppban titkos falkái ereszkednek alá, köröskörül kis fényecske lángja elhamvad mint a nyári kánikula . A nap olyan mint egy vércsepp hunyó pilláján pislog, az ölében hajnalban őszszaga terjed régen, ködterheket hordoz szőnyegére. Holnapra itt rozsdásan elterül az őszi csend hűvös képzelete fészek teremtő bűbájos varázsa madárpárokat kerget fészkükbe. Amíg az ujjongó friss tavasz életfakasztó varázsló ifjúsága amíg fel nem derül a kék égre s megszületik a tavasz unokája[W.B.]

Vén föld, tudod-e, hogy törött tengelyed bal csillagzat alá sodort fergeteggel, ásom a könnyek kútját tehetetlen lehet  a világot vak végzet verte meg. Nincs rendjén,hogy hangunk reszket s a szájunk is vérzik, mint a  sebek, nem földön járunk, hanem fenn, egekben kettőnk közül egyikünk mindig szenved. Téged szeretni jussom semmi, semmi meghalhatunk, de ott is fogsz szeretni, add a kezed mert  lehunyt  szememben átkozott lett a kín, s nem enged szeretni. Reánk szakadhat ég s pokol s ezernyi bajnak és kínnak keserve.Sehol senki, sem segít most, hogy elvessem egy gondom ,  kettőnknek egy sírban a helye. Elmúlunk De szerelmünk sosem múlik szívemből akkor a számra szálltak szavak bizony azt vártam én, hogy megálljanak s igaz  alázatként  imát mormoljanak.[W.B.]