Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Bekecs Károly elégedetten, a jóllakottság kellemes érzésével törölte meg a száját a fehér szalvétával. Derűsen nézett a feleségére, majd fensőbbséges mosollyal  és elismeréssel simogatta meg felesége fejet.      - Pompás volt ez a szilvásgomboc. Tudta, hogy szívesen fogadja a dicséretet és sohasem fukarkodott az ilyesmivel,  bár vitázhatatlan, hogy a mai túrós rétes valóban nagyszerű volt. Lassan, tempósan rágyújtott a szivarjára, vastag sugárban fújta ki a füstöt, majd felkelt, hogy átmenjen az nappaliba, mert a feketét ott szokta meginni. Elmenőben még megcirógatta felesége kövérkés állát, ami az elégedettség legmagasabb fokát jelentette, azután mielőtt végleg eltűnt volna az úriszoba magas támlájú karosszékében, megjegyezte: - Fiacskám, tegyél el néhány darab rétest vacsorára, tudod, hogy szeretem. Az asszony hálásan mosolygott és mindjárt a tányérra rakott négy darab szépen kisült tésztát, amit elzárt a kredencbe. Azután bement a hálóba és ledőlt a sezlonra, mert ebéd utá

O hogy utállak  te fekete temető, kelleted magad a sok  sírok között sírjaid közt eltévedt egy  máskor, minden síron más és más a  dátum. Pártos földed magába szívta,rég oszladozó húsban - oszladozó csont, ravasz gyökereid fonadéka konok cinkos indáid betakarják  a csontot. Megátkozlak most,halottak napján rózsák száradjanak ,pusztuljanak fák, de bűnök nyoma maradjon csak rajtad marjon  szét a sok sár  , mint a ronda rák. Utolsó leszek ki élve  még benézek kertedbe, rossz álmok kevert hordaléka, annyian sírnak kik fájva búcsúznak te pedig vigyorogsz szemed behunyva. Köröttem ferde árnyak abroncsa, ők sem védenek, roppant a veszély, álmom kriptája a tegnapok roncsa, nem vigasztal a hit-drámai beszéd. De halottaidban is lásd a ledőlt fát, holt szirmokban  a virágzó emlékét, e temetőben  a holt lázadók  szavát, e versben-siralmat a hit holt vétkét.

Hálás vagyok, mert szívem kapuja nyitva varázslatok áradnak belé mindenfelől, jönnek az emlékek, zajból, mint árva bárányok, a zápor s mennydörgés elől. Ma is vannak kapuk , ahogy mindig voltak de az igazság itt áll előttünk mostoha sorsban a jogtalanságot kellene megmarkolni bátran de senkinek sincs hozzá elég kemény sorsa. Hálás vagyok mindig,mert  dalolni  késztet az idő sorsforgása, sok hullott reménye, hanyatló holdcsillaga, végső világ ítélete, amelyek ott lógnak a holnap kezdetén. Hálás vagyok egyéni ragyogásomnak újra kibomlik elém a sudár utak sokasága, hálás vagyok a szikrázó napsugárnak, mely mosott szennyek,tisztaságok hordaléka. Nem tudom, honnan jött és hogyan jött, bölcs okos sugárként, kristály feleletként, de hálás vagyok hogy összeköt mindent és felépíthetem joggal,magam-sors kerekét.

Gyűlölöd azt ,mit tönkretettem az átvirrasztott buja éjjeleket, tudom, majd visszakéred tőlem azt is, amit még nem is tettem. S a hévvel bíró győzelem érve még piheg,hiába kérdezlek téged még fáj az öntudatlan őszinteség az hogy emberibb lettél,ígértél. Nincs kegyelem:verseny győztes az, aki jobban gyűlöl, a bölccsé aki mindent karóhoz kőt ebként, okosé a kegy ,az idő mindenkié. Nem remélhetek újabb kegyelmet amíg bennem,új bűnök születnek és halálos szorításom mérgezett hiába igyekszem hősiesen elédbe . Most szíved fölé hajolok békésen, hallgatom és csitítom heves véred megvárom míg kegyelmes kezed végig simítja hevesen forró testem.

Örökkévaló  lett a csupa-kezdet, hűségekből, apró fényűző dacból, kifogytam minden bűntudatból botorkálok előre kimért időmben. Szívem telítve volt szeretettel ahonnan rég száműzted magad, minden volt, ami tőlem telhetett rejtelem-minden nekem maradt. Hívnának vissza a  kinyílt virágok míg távoztál  csak görbe vállam csuklott össze, fejem siratta bánatát jogaim hiszik tovább, ártatlan vagy. Építed önnön szégyened:butaság, mert bocsánatos bűnöd: a gazság, majd megdermesztenek kudarcaid ideje lenne hogy visszatalálj hozzám.

Annyira szellőként libben az idő, és ujjainkat egyre  szétbogozza, és visszaterel menthetetlen újra régi emlékeinkhez jóba-rosszba. Hideg k zúgnak, kavarognak nincs éjszaka, és nincsen nappal, kettő k ö z ö tt  összezavarodnak szemeden csillogó búcsú pillantása. A nyomok nyomtalanná fedett évek nyomukba szegődünk híven  szelíden állunk  az időben, s  az idő áll a  zeniten de az  emlékek kísérnek a végtelenbe. Sötéten botorkál a szív és remeg, a zörgő, fagyos tájba vadként figyel, nehéz tűz a fájás,-az ember szívén borúsan lobog, mint szülő ház, ha ég. Az éveket-számoló nem védi arcát, pókhálót köt rá a lassúbbodó  idő, port fúj szemekbe, lisztet a hajszálra visszaterel menthetetlen újra rosszba.

Sok idő eltelt  azóta  mióta   ez a különleges  eset megtörtént. Volt egyszer  egy aranyos kis hercegnő,  akit Szófiának hívták. Apja, a császár elvesztette császár nőjét, és most vadászni  vagy külföldön töltötte  napjait,sokat  volt távol, ritkán jött haza. Ebben az időben a kicsi Szófia, a hercegnő a szolgákkal teli palotában ült. Egész nap egyedül játszott, beszélt a babákkal, időnként az ablakon keresztül leste nem- e jön az apuka haza ? .  Nagyon jó és okos kislány volt. Egy napon a palota kertjében hangos huppanás hallatszott. Szófia elfutott, hogy megnézze, mi az  Amikor kiért , mit kell látnia? A földön, a porban, egy Repülő Sárkány leesett, összefonódott a  szárnyaival és keservesen, csapkodott szárnyai és lábai   között . Szófia hozzá szaladt ,de nem félt ,mert nem tudta mi az a sárkány. - Mi a neved? - kérdezte, meghúzva az egyik szárnyát? -Baluz! - válaszolta a Repülő Sárkány, majd megfordította a fejét, hogy megnézze, ki beszélt. Aztán megpillantotta a kicsit Szófi