Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Úgy támaszkodunk ami marad arra, hisz oly semmi lett kívánatunk ára, oly bölcselettel izgulunk hamar helyzettől függően különös lázban. Szétszórt ruhák levendula illata már az sem a régi,virágok mása, nem terveztük meg a reményt jóra, még akkor sem ha tereltek volna. Tudatlanságunk mindennek az oka szerepét mindenki végig játszotta csend fogan s félelmünk felszakad tudattól független,minden szabad. Ahogy tünedezik már az ifjúság láza múlnak szőkeségek az üres lakásban de minden lehet ,gyorsan rosszabb következhet, egy-két másodperc alatt. Csak örökké élni s nem kell búcsúzni szívünk kamasz hévvel kecsegteti a megragadott alkalmas vásári színeket bízni kell egyre, élni vidáman ,nevetve.

Egy helyre vágyom, boldog órákra, áram és telefon-nélküli korra, amikor az  óra vekker felringatna gyertya fénye ébresszen madarakat és a macska doromboljon  ajtómra. Legjobban szeretem azokat a napokat mikor a madár csicsergést álmomban meghallom,  még  rózsás hajnalban míg a szívemben mélyen rejtve van, a szárnyak nesze mely hangtalan. Amikor arany szikrát hint rám a nap szeretnek lebegni ,szállni suhogva ne zavarjon a világ  apró  borzalma csak érezzem magam az ég alatt kitárt karjaimmal merészen szabadban. Az ég ragyogjon mint tüzes csóva a tenger ringjon régi dalával  tova s a megrészegítő tavasz mámora boruljon ránk egy vidám éjszaka amíg én szállok halkan suhogva.

Úgy lüktet bennem a némaság, s tűröm sokszor a végzetem sokszor szólnék ébredésben de hangom dadog ércesen. Felkavart érzések dimenziója percről- percre idegen lesz, összekuszált ingerültségemben zavartan hallgatok szelíden. Kutatom kérdően szemed most a némaság csendjében, bánt a hozzád kötött emlék de közelséged boldogítja létem. Mondanék,  de szorít torkom zakatolnak bennem szüntelen édes szavak, mik kínoznak értelmetlen , mert kellesz nekem. Bár idegen lett minden körülötted , fáj a szó, mit ki nem mondhatok és szüntelen feléd futnak emlékek , de én csak konokul hallgatok . [W.B.]            

Vágyamba tűzdelt kis bimbók szaporán nyitnak sok  szirmot megduzzadnak áthágásokon  én csak hálásan mosolygok. Beragyog egyre a testi fájdalom szívem gyanútlan piheg -bevállalom magamban zárt halk változásom, várja hogy szülessen virágom. Elzsibbadt ösztöneim ébrednek szétterülnek itt a szívemben, hirtelen tőrnek rám melegen illattal teli balgán  reszketegen. Visszavárt vágyam leng felém alázatomban egy álomköltemény könnyű szél sepri végig testem felkorbácsolja kihűlt reményem. Szárnyalnak felém öröm hívások férfit csábító mosolygós kihívások amiből bekövetkeznek hódítások de közben léphetnek -az újítások.[W.B,]

Nem az a hős ki szűk mellén dobot hord és felveri a föld hátán a sok port, nem az a hős ki minden fényes útra árnyékot vet és nyelvet égig nyújtja. A hős nem gázol könnyben s aranyban a hős szívében,  alázat - harang van, mikor a sors nem dobja ránk haragját a hős elbújik hogy ki ne kacagják. Posztot ölt s mint a mezők parasztja, a föld sarát kenyér- heggyé dagasztja, vagy a vadonban szövi medve álmát és mintha káprázatos csodát látna. De ha iszonyat zúg szerte a földön a hős az éjből harcosként előjön amit őrült kéz  szétszórt és lerontott, helyére tesz minden követ és csontot. Birokra kel az ordas farkasokkal s villát ragad ahol szemét s mocsok van, babér esőt szór rá a rettegő nép mikor a füstből s lángokból előjön, B