Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Mindent, amit ember érezhet, végigélt a lány ezen az éjszakán. Egymást váltották fel benne a düh, a megalázottság és a szégyen érzése a megbocsátással és szeretettel, összetörten, szomorúan ébredt. Kedvetlenül fogott a takarításhoz. Később a fiú is bejött. Köszöntek egymásnak, Laci leült a díványra. A kezeit nézte, de nem szólt, csak néhány perc elteltével dünnyögött valamit. Hogy többé nem viszi magával a konyhakulcsot, este korán hazajön, majd csönget.  - Jó - mondta a lány. - Ki kellene dobni — gondolta elkeseredetten, - Menjen ahová akar, itt nem maradhat tovább .. . De mit mondjon az anyjának ? Az szereti a fiút. Nagy csapás lenne számára a hír. A könyveket, nehezen szerzett, féltett darabjait is sajnálta. Laci biztosan néhány garasért adta el őket és sohasem kapja vissza. Elviselhetetlen az egész. Idevette, dolgozik rá és akkor meglopja, becsapja. Nem lehet segíteni rajta, elveszett ember. De kiteheti most az utcára ? Akkor miért fogott bele az egész dologba ? Bízta volna a so

Elmúlik az idő kóró virág zörög, valahol mélyen a föld éjjelében kései tücsök penget hegedű zenét, fekete varjak köröznek az égen. Elmúlik az idő, aszódnak emberek vén óra ketyeg az idő vas kezében mikulásvirágok pirulnak rettegve időnkét szél seper rajtuk keményen. Mégis erre lakik komoly ifjúságom otthonom keresi penészes falakon a kertben halott minden, holt vacakon megátkozott tavacskám vad ,hínáros . Elmúlik az idő, béke világit felém, nedves szoknyám mégsem enyém , már nem használok finom selymeket elmúlt életemet poros kőbe veretem . [W,B]

Milyen sokszor félig élve , félig halva álmot kergetek magamban, gyakran dörzsölöm szemem  mikor senki nem  látja, tűnődök selyem párnámon  kék házi ruhámban, míg a valóság bennem felderül átölelve közönyöm. De sokszor  kergettek jótettek  őszinték, mint elátkozott királynőnek ajtót nyitottak  apró szentek, s talán egyedül mentem néha merészen mélán ,illatos szellőktől kergetve , völgyeken ,hegyeken repültem és inkább csaltam  mint csaltak , vaskarmok hóbortosan  el- el kaptak, s ma sem tudom akartam vagy akartak .  Most olyannak képzelem  magam , mit akit fenyegetnek  sokszor és bizonyítják tények  életem vétkeit, mit nem kívántam de kaptam. Ma csak kószálgatok erre meg arra hóbortosan  és árulom mindenkinek mit adtak, keveset érnek nekem de másoktól  kaptam ,s viselem hogy érezzem szeretetem s olykor a felhők fodraiból merítek erőt , míg erős karmaimban bugyborékol egy szelíd hangú nevetés ösztönösen szűkösen. [W.B.] Be

Szilveszter éjjelen eszembe jutottak barátaim akikkel együtt szórakoztam akik ,már nincsenek közelemben végleg más utat választottak a megélhetésre . Néha teljes fényben látom barátaim de idegenek lettek tőlem oly ,messze szétszórtan élnek, lassan eltűnőben csak arcukat szokta meg tekintetem. Szavaik tűnőben ,kacajuk feledésben egy- egy levél ködön keresztül meglep , s oly furcsán érzem magam egyszerre hogy emlékükben ott vagyok néha élőben. Szememben langyos halovány könnyek arcomon a bánat ,de ne ijedjetek meg , széthorzsolt életem egy álmon révedezik hogy valaha összefutunk kisírva bánatunk . Látom magam előtt,integetve jönnek kitárt kapumon a sok régi szép emlékek míg eszembe jut egy régi varázs álom figyelem jönni őket sorban haloványon. Csak emlék minden ,kedves , s kegyetlen szomorú szívemmel az álmok révedeznek múlnak az évek de jönnek elémbe készen s merengek mosollyal fekete méreggel. [W,B.

Lélek nélküli és sivár volt az éjszaka, mint a vak ember tekintete. Sötétség és hallgatás ülte meg a várost és a városon) túli hegyeket. Senki sem tudta hol vannak a csillagok, nem világított a, hó. A zúzmarás fák és a fagyos levegő éterien finom zenéje helyett ijesztő hallgatás uralkodott. Rongyos, ón színű fellegeket cibáltak a magasban a szelek s a házakból itt-ott kiszűrődő szegényes világosság csakhamar feladta a reménytelen küzdelmet s beleveszett az egyhangú korom színű sötétségbe. Hans Lenker , az öreg udvari ötvös mester, nyugtalanul forgolódott ágyában.     A nap szokatlan mozgalmasságának még elevenen élő emlék képei nem hagyták elaludni. Négy és fél hónapja már, hogy egyetlen fia, Wolfgang megtért öt évig tartó bujdosásából. Fiatal legényke volt, amikor röviddel anyja halála után kezébe vette a vándor botot. Különös, magának való, elábrándozó legény, a  Flandriából  ideszakadt szegény anyja mása. Mintha nem is az öreg István-templomban keresztelték volna meg.

Ügy élek, mint a haldokló  növény vadonban, kiszáradt tönk ölén, barnán szikrázó magányomban egyre gyakran messze élek én. Nem itt.. .és ott sem az ragyog a tér,forró,izzik amerre gyorsul napjából kitépett arany csillagom, amit,soha el nem adhatok,kaphatok. S ha csillagom már nem lehetsz, csak annyit tégy, a vak enyészet fölé néhány szót halkan szegezz megrendülten édesded szobámban.. Az okos szeretet és akarat szava,  nyelvünk és testünk szerint apad, mint  tölgyfa csónakból a makk bontsunk vitorlát a zord idő alatt. Reszketek s lesek a kulcsra, lyukra. szívemben bánatos,zord  szavak hada faragott hársfák zöld  erdején hallgat az ezüst fényre csak a Hold kacag. Mérhetem  tudásom erejét a f ö ld ö n csillagos idők kékes nívós   g ö rbéjét vacogó rejtőzködésem sivár fényei nem lehetnek csak őseim sejtelmei.